A halálról

Szerelem és halál

Mindenszenteki ünneplőbe öltözött temetőinkben a holt lelkek üdvözüléséért meggyújtott gyertyák rengetege versenyre kel a szokatlanul fényes novemberi csillagok ragyogásával. A látvány áhítatában lehetetlen nem szólni a halálról, de most kivételesen nem a halálfejű kaszásról, hanem a jótékony, igazságos, minden árva lelket befogadó halálról, mely önmagáról elnevezett bizonyossággal rendezi el földi dolgainkat.

Az élet valójában két dologról szól. A szerelemről és a halálról. Azért születünk, hogy meghaljunk és jobb esetben szeressünk közben. A szeretetből fogan az új élet, vagy a régi folytatása – ahogy tetszik. A születés záloga a halál és ezt a zálogot előbb-utóbb mindenkinek be kell váltania. Tehát születésünk után – bár sok minden benne van a pakliban – semmi sem olyan biztos, mint hogy meg fogunk halni, ugyan akkor semmi sem olyan bizonytalan, mint a halálunk órája.

Az élet sok-sok talmi játéka feledteti velünk, hogy csupán szeretni jöttünk erre a földre, a többi talán hasznos, de nem fontos. A pillanat szépségét és nagyszerűségét megélni az a fontos, s a pillanat nagyszerűségének megélésében segít haláltudatunk. A halál az, ami a pillanatnak szépséget és rettenetet kölcsönöz egyben. Mert az idő csak a halál által lesz eleven idő.

Egy rózsaszál a szoba asztalán híven szemlélteti mindezt. Ha nem lenne múlandó szépsége, varázsa sem lenne. A rózsa varázslatosságának része az elhervadás szomorúsága. A fenség és keserűség sajátos keveréke az élet kvintesszenciája. Az elmúlás látens fájdalma pedig felértékel minden földi szépséget. Csak a behatárolt, véges idő eleven idő, szemben a végtelen idővel, mely nem mérhető pillanat csupán.

Halálképünket zsidó-keresztény kultúránkból örököltük meg, s attól olyan, amilyen. Arra lettünk szocializálva, hogy rettegjünk, féljünk attól a haláltól, ami után vagy a pokol tüze, vagy a mennyország vár ránk. Születésünket, azaz érkezésünket megünneplik, halálunkat, vagyis távozásunkat meg gyászolják. Ideje lenne már a születést és a halált egymással kibékíteni! Főleg egy olyan korban, amikor a divatos bölcselet így vélekedik: – Ne sírj, hogy vége lett, örülj, hogy megtörtént! –

Ha az ember tud sírva vigadni, vajon miért nem szabad vigadva sírni? Miért nem lehet egy ember távozását megünnepelni? A gyász tiltja a vigadalmat, a táncot, az éneket, mintha csak intézményesíteni kívánna egyfajta álszomorúságot. A halál nem csak az új életnek kínál helyet és esélyt, a mi életünk beteljesülését is jelenti. A kezdet a végben nyer értelmet, anélkül sosem kerek egy történet.

Vannak persze rendhagyó esetek, amiket nehéz, vagy egyáltalán nem lehet feldolgozni. Ha a szülők túlélik vagy túl korán vesztik el gyermekeiket például.  Ezek sorsformáló tényezők. Vannak, akik halottaikkal halnak, s ha nem is szó szerint, de a veszteség súlya alatt élőhalottá válnak. Csak az elfogadás segít, semmi más. Az ember azonban rendelkezik evvel a képességgel – mindent el tud fogadni. Akárhogy is! Halottainkat és szerelmeinket az élők nagy terheként cipeljük tovább, s általuk teljesedünk ki.

A halál sosem a nagy emberek esetében szomorú. Hiszen ők életművet hagytak hátra, s így valamilyen formában győzedelmeskedtek a halál fölött. Azok halála a legfájdalmasabb, akik földi létükkel csak nehezen tudnak elszámolni. A jelentelen sírok a be nem váltott lehetőségek keserű emlékei.

Legnagyobbjaink pedig pont attól voltak nagyok, hogy életük, vagy életművük beteljesülése érdekében, a haláltól sem riadtak vissza. Jöhetnénk most az elcsépelt krisztusi példával, Szent Péterrel, az Orleansi Szűzzel, Giordano Brunoval, vagy Petőfi Sándorral. De én inkább Szókratésszel példálóznék, akinek szintén rendhagyó halála teszi a pontot életműve végére, de ezen túl a halálhoz fűződő viszonya is példa értékű.

Szókratész, aki azt tanította, hogy a halál gyógyulás, mikor koholt vádak alapján perbe fogták, s halálra ítélték, tanítványai kérésének engedve menekülni próbált. Majd Petrus előtt jó háromszáz évvel benne is megszólalt az a bizonyos hang. Quo vadis, Domine – hová mégy Uram? Azonnal visszafordult, mert felismerte, hogy élete sorsa elfogadása árán nyer beteljesülést.

Mindig azt tanította, hogy a rossz törvényt is be kell tartani. Ha fél a „gyógyító“ haláltól, vagy kijátssza a „törvényes“ ítéletet, saját hitelességét teszi kockára. Elmondta Platon által feljegyzett híres védő beszédét, melynek utolsó bekezdése valahogy így kezdődik: – Jó reménnyel néz a halál szemébe és jegyezd meg, mint végső igazságot! Egy derék embernek nincs baja sem az élettel, sem a halállal és az Istenek sosem hagyják cserben dolgait. – Aztán kiitta a bürökpoharat.

Egy életigenlő ember hátán a hideg futkos, ha ezt olvassa, amíg hasonló helyzetbe nem kerül. Az élet szép, de nem minden áron! Én sem tudom, milyen ügy érdekében innám ki jószántamból a méregpoharat, bár előttem is nagy példák lebegnek. Jóapámnak egy pillanatig sem volt kétséges, hogy szent elkötelezettségéért az akasztófát is felvállalja. Mindazonáltal Szókratész számomra örök érvényű szentenciát fogalmazott meg arról, hogyan szabadulhatunk meg halálfélelmünktől. Egy igaz, becsületes, nagy élet jussán.