A királyság nagy királyság

(A következő cikket hét évvel ezelőtt publikáltuk itt először. A szerk.)

A történelem nagyjai legfeljebb a munkásmozgalmi paradicsom purgatóriumába nyertek bebocsájtást, mert a marxizmus-leninizmus elveivel még meg nem váltott történelmi figurák az édenkertet nem érdemelhették ki. A „történelemirtásnak“ a letűnt korok intézményei válogatás nélkül estek áldozatul. Az önös érdekekből preferált forradalmi romantika égig magasztalása bennünk pedig azt a hiedelmet ültette el, hogy a haladás nevében a világot időről-időre a négy sarkából ki kell akasztani.

Hogy csakis az „elnyomó“ osztály fizikai megsemmisítésétől lesz szebb és jobb a világ. Mire ebből a rossz emlékű csipke-Rózsika álomból felébredtünk, már tudatilag messze eltávolodtunk olyan társadalmi berendezkedésektől, amik folyamatos megreformálással ma jól, kiszámíthatósan és megbízhatóan működnek világunkban. Ilyen például az alkotmányos monarchia intézménye.

Sok víz folyt le persze a Temzén, mire mondjuk az angol király az abszolút kényúr szerepéből az állam legfőbb reprezentánsává szelídült, de ma ezt a szerepet, még a királyi trónt sokszor megingató afférok és konfliktusok Angliájában is százszor jobban be tudja tölteni, mint egy parlagi köztársaság elnöke (nem tévesztendő össze az elnöki köztársaságok elnökével, mert az ilyen államok elnökei egyben a legnagyobb politikai hatalommal is rendelkeznek. (USA, Franciaország, Oroszország, stb.), akit jó esetben az ország lakosságának többsége nem is ismer és a politikai életben járatlanok azt sem tudják mi célt szolgál.

Pedig nagyjából ugyan azt a cél szolgálja mindkettő. Mindketten az állam legfőbb reprezentánsai és a legmagasabb közjogi méltóságok.

A király örökli a titulust, a köztársasági elnök kiérdemli, őt általában a parlament választja. A király hatalma életre szól, a köztársasági elnöké egy meghatározott időszakra – nálunk öt évre. Hatalma mindkettőnek formális – protokolláris, reprezentációs feladatok és egyéb ceremóniák lebonyolítására korlátozódik (beiktatás, kinevezés, törvények cikkelyezése, stb). Persze ez országonként más és más.

Mind a királynak mind a köztársasági elnöknek van azonban egy pótolhatatlan feladata – kérdés persze, hogy ezt mennyire látja el. Mindketten valamiféle apaszerepet játszanak, a nemzet gyámolításában. Az állami integritás, a hagyományőrzés, a nemzeti tradíciók és a nemzeti egység legfőbb zálogai ők, akik gondolkodásukban, tartásukban, értékrendjükben mintákat kínálnak az állam polgárainak. Ezek a minták nagy segítséget nyújthatnak abban, hogy az állampolgárok saját világnézeti és politikai véleményüket megfogalmazni képesek legyenek.

Ha ezek a hivatalok jól működnek, a polgárok nem válhatnak oly könnyen politikai kalandorok játékszereivé, nem dőlnek be hamis elveknek, nem lesznek hataloméhes „megváltók“ eszközei. Jó példákat kínál erre a huszadik század. Ahol a „dicsőséges“ forradalmak elsöpörték a monarchikus társadalmi berendezkedéseket, megdöntötték a cárok, királyok hatalmát, sokkal rosszabb helyzet állt elő.

A „királygyilkos“ népek a huszadik század nagy vesztesei.

Persze a királygyilkost most nem kell szó szerint venni, mert fizikálisan csak a Romanovokat mészárolták le Jekatyerinburgban, de a többieket is erőszakkal távolították el. Viszont az első királygyilkosságok (kivégzések) I. Károly és XVI. Lajos lefejezésésének következményeit a pszichológusok nem véletlenül az apagyilkossággal hasonlítják össze.

Ahol valamilyen ideológia mentén gyökerestől tépték ki a történelmet, évtizedekig szenvedés honolt és vér áztatta a földet. A fasizmus és kommunizmus példái mindenki számára ismertek, de kevesen gondolkodnak el rajta, hogy azokban az országokban, ahol a királyság intézménye stabil maradt, az extrém politikai irányzatoknak sanszuk sem volt érvényre jutni.

Keresztély, dán király a második világháborúban saját mellére is kitűzte a sárga csillagot, s népének erkölcsi tartása innentől fogva nem volt kérdéses.

VII. Keresztély

János Károly spanyol király egyetlen rádióbeszéde helyre billentette országában a demokratikus értékrendet a francoista puccs idején. A demokrácia alkotmányos rendjében a király szerepét a köztársasági elnök hivatott betölteni. Kérdés csupán mennyire képes erre. Mert a király – még ha uralkodása csupán formális – mégiscsak egy olyan dinasztia sarja, mely egy ország, birodalom, nemzet sorsával összefonódott, így azt fémjelzi, reprezentálja, képviseli. Ennélfogva egy felvilágosult „uralkodó“ a nemzet apja (anyja) szerepet sokkal inkább képes betölteni, mint egy választott elnök.

A választott elnök származása, világnézete, politikai elkötelezettsége – függetlenül attól, hogy mint embernek, milyen érdemei vannak – legalábbis kétségre, bizalmatlanságra ad alapot, ami megosztja a társadalmat. Pedig integráló szerepe lenne mindennél fontosabb, az, hogy egy egyesített nemzet szellemét, lelkét képviselje, s magasan a politika felett álljon. Az elnök és nép között érzelmi kötődés biztosíthatná a bizalmat, hiszen a nép elnökében önmagát szeretné. De ez nyilvánvalóan képtelenség egy olyan társadalmi berendezkedés mellett, ahol az elnököt a parlament választja és megbízása határozott időre szól. Ilyen elnököket kevésbé informált körökben ismerni sem szokás.

Egy királyságban azonban mindez adva van.

És miközben egy átlag magyar alig tudná megmondani ki éppen Magyarország köztársasági elnöke, a legtöbb európai király nevét ismeri, mert velük a bulvárhíreknek köszönhetően érzelmi kapcsolatban áll. Persze, most nem a bulvársajtó érdemeit szeretném magasztalni, csupán arra utalnék, hogy egy monarchikus intézmény közérdeklődés tárgya. A király egy személyben is képviseli nemzetét és nemzete egy emberként áll mögötte.

Bizony a királyság nagy királyság!

A mi szent koronánk pedig, ami Európa egyik legrégebbi avatási kelléke, múzeumi tárgyként tétlenkedik. Kevesen tudják róla, hogy „aktív“ idejében nem a király, hanem a Szent Korona önmagában volt a legfőbb közjogi méltóság, az alkotmányosság alapja és a magyar államiság megtestesítője is egyben. Ma minden funkciójától megfosztva, tétlenül porosodik egy vitrinben és még egy koronatanácsot sem érdemel meg. Pedig biztos vagyok benne, hogy egy tanácsban, melynek a Szent Korona adná rangját méltóságát, magasabb nemzeti és erkölcsi értékek érvényesülnének.

Egy király bölcsőjénél és sírjánál ott áll az egész nemzet.

Mert egy királyban a nemzet lelke manifesztálódik. Nem a személye fontos, hanem a léte. Lehet bár egy kissé együgyű, csökkent képességű, tehetségtelen, hivatalát mégis képes betölteni – hiszen a királyi „hivatal“ sem egy személyből áll. Tudás, képesség pótolhatók. És, ha a király megszólal, hangjában évezredek szólalnak meg, évezredek fundamentumára pedig könnyebb építeni. Hangja méltóságot, állandóságot, büszkeséget parancsol – még akkor is, ha dadog.