A lótusz halála

image

Mielőtt botanikus barátaim felhorkannának, már én is tudom, hogy a lótusz nem azonos a tavirózsával, csak nagy a hasonlóság köztük. De gyerekkorom óta így szoktam meg és nekem a tavirózsa már lótusz marad. S ezzel sokan mások is így vannak, akiket nem zavar az a kis különbség. A lótusz roppant elegáns virág, a kerti tavak éke, különlegessége. Levelei is szépek, szép a bimbója és – szép a halála is.

A nagy kerek pompásan zöldellő, vízen úszó levelek közt időről-időre megjelennek a tömötten duzzadó bimbók. Másnap már kibontják kelyhüket és a hófehértől a sötétliláig minden árnyalatban pompáznak, csak bibéik nap sárgák. A lótuszok imádják a napot, neki tetszelegnek a víztükör cikázó fényeiben pompázva. Mikor lemenőben a nap már csak oldalról néz rájuk, a lótuszok nem tartják érdemesnek tovább hivalkodni, bezárják lassan szirmaikat, s zárt bimbóként alusszák át az éjszakát.

image

Mikor új napra derül, a fény szerelmesei is ébredeznek és az első napsugár simogatására megtárják újra színpompás kelyhüket. Három napig ismétlődik mindez, de a negyedik reggel meleg sugarai zárva találják a lótusz bimbóját. Nem nyílik ki többé. Szép lassan alámerül a víz mélyére, ahonnan jött, s ahogyan jött. Bimbósan és nem elhervadva, elsárgulva, mert a virágok leghiúbbika erre is ad. Őt csak tökéletes, makulátlan állapotban lássa a világ, csak csodálja és ne sajnálja – halálát a vizek mélyébe rejti. Hiába, nomen est omen. Ilyen a nymphaea, avagy tündérlány, tündérrózsa.

image