A meghatódásról

Mivel Zsoltot (több mint egy évtizeden keresztül) volt szerencsém személyesen ismerni, az új, családjáról szóló nagyjátékfilm apropóján úgy döntöttem, hogy a következő hetekben a vele kapcsolatos (avagy általa írt!), egy évtizeddel ezelőtti írásai(ma)t publikálom itt csütörtökönként. Így, tiszteletem jeléül, a következő néhány csütörtök a Hópárducról (és persze feleségéről Hildáról, akinek a perspektívájából bemutatja a film családjuk életét) fog szólni. (Ez a cikk a második a sorban, az első itt található.)

/     /     /

A meghatódás egy jó, súlyos és nem hétköznapi érzés, de csak úgy igazán „ütős” ha valamilyen közösségi érzésből táplálkozik. Nem olyan gyakori dolog, de előfordul mozi nézés közben is. Nekem eszembe nem jutott volna „A hópárduc talpra áll” dokumentum mozifilmet végignézve meghatódni, de mások részéről, több ilyen visszajelzés érkezik. Számomra a megható a siker volt.

Ott álltam tapsviharban, az Uránia mozi teltházas nagytermében a díszbemutató után, zavaromban a jól tapsoló kislányomhoz bújva.

Nem tervezhető dolgok ezek. Sohasem azonosultam olyannal, akiről film készül, ha már készült, nem terveztem a viselkedésem siker vagy kudarc esetére, próbáltam bizakodóan közömbös maradni. Így túl kellemesen lepett meg a siker, olyan meghatóvá vált számomra a közönség tetszés nyilvánítása, hogy kicsordult egy-két könnycsepp. Igen! Jó olyan dolognak a részese lenni, amelyről úgy gondoljuk, hogy jelentős értéket képvisel, van benne munka és idő, biztos vagyok az értékében, mégis ha sikerrel megosztom, akkor az igazi.

Gondolkodóba estem, hogy mikor és miért is hatódom meg én? 

1990-ben sikerült az első expedíciós nehéz hegymászófeladat teljesítése. Mikor már leértünk a növényzet szintjére, az életbe való visszatérést tapasztaltuk meg és az jó dolog. Sok hasonló helyzet következett, kisebb meghatódás a csúcson, nagyobb az alaptáborban, valamilyen hazaérkezve, attól függően, milyen életkörülményekhez is tértem vissza. A 2009-es hazatérésemre igazán próbáltam összeszedni magam. Csúcson voltam, ám egy barátom elvesztése még instabilabbá tette azt a lelki állapotomat, amellyel ezen az expedíción küszködtem: apa lettem!

A reptéren pillanthattam meg először, a közben másfél hónaposra cseperedett lányomat! 

Hogyan bírjam ki sírás nélkül? Feleségem a lehető legjobban viselkedett, a legnagyobb természetességgel nyomta kezembe a pici alvó csomagot. Tudom ő is a könnyeket kerülte, amelyeket én nyeltem, míg lehetett. Azóta „így megy ez”. (Vonnegut)

Kovács Krisztián fotója

Megható a siker?

Ha valamiért keményen megküzdünk,  amely a végén jól alakul? Volt, hogy nem maradt energia a „meghatódásra”, Csak később összeszedve magam, jött el az ideje. Siker érzésünket magunk alakítjuk ki és igen, saját teljesítményeinken is meg lehet hatódni. Sikerünket minél többen méltatják, az számunkra annál meghatóbb. Lehet, hogy ez a megfelelési kényszerünk legjobb formája – kiélése. A 2010-es balesetem következményei egy könnycseppet sem váltottak ki belőlem, annál inkább az, ahogyan éreztem az irányomba áradó aggódó biztatást.

Erőss Zsolt, Kutvölgyi Pál, Veiszer Alinda