Magasságok és mélységek

Mivel Zsoltot (több mint egy évtizeden keresztül) volt szerencsém személyesen ismerni, az új film apropóján úgy döntöttem, hogy a következő hetekben a róla szóló, egy évtizeddel ezelőtti írásaimat újra megjelentetem itt. Így, tiszteletem jeléül, a következő négy csütörtök a Hópárducról (és persze feleségéről Hildáról, akinek a perspektívájából bemutatja a film családjuk életét) fog szólni.

Ahogy a sikernek, úgy az intelligenciának is rendkívül sok arca van.

Érdekes megvizsgálni, hogy milyen összefüggésben áll e két fogalom. Sokféle IQ teszt látott napvilágot az elmúlt évtizedekben, melyek segítségével több nézőpontból vizsgálták és mérték az Intelligencia Hányadost (Intelligence Quotiens). Az elmúlt, intenzívebben változó évtizedekben azonban e klasszikusnak mondható hányados mérése mellett megjelent két új „trónkövetelő” is, melyek nyilván nem helyettesítik, mint inkább remekül kiegészítik és árnyalják egy ember intelligenciájának megítélését, mérését. 

Az adott egyén IQ tesztjének eredményein túl az EQ (Emotional Quotiens), illetve az AQ (Adversity Quotiens) értékeinek komplex ismerete sokkal többet elmond személyiségéről és potenciális sikereiről. A magas érzelmi hányadossal (EQ) rendelkező ember „jól tud bánni” a többiekkel, mondhatni „belelát a fejükbe”, ezért is érvényesül jobban, különösen az ipari korszakot felváltó mai „élmény-információs” időkben. Empátia, önismeret, önkontroll jellemzi, hamar megtalálja a közös hangnemet, szinte bárkivel. (A családon túl legyen az akár munkatárs, főnök vagy beosztott.)

A magas AQ-val (megpróbáltatás-kezelési képesség hányadosa) rendelkező ember aktív sikerorientált nem pedig passzív kudarckerülő.

Sok esetben ahelyett, hogy letörné, gátolná a „kudarc”, szinte nem is ismeri/használja ezt a negatív szót. Számára inkább tapasztalat a „sikertelenség” és arra motiválja, hogy minden esetben tanuljon a hibáiból. A magas AQ-val rendelkező embereket „hegymászó típusnak” kategorizálják és aposztrofálják az Adversity Quotiens tesztek. Ezek a mentálisan erős emberek már az adott „csúcson” kiszemelik az újabb meghódítandó „hegye(ke)t”, hiszen tulajdonképpen ez élteti őket, ez ad értelmet és tervezhető keretet aktív életüknek.

Erőss Zsoltot közel egy évtizede van szerencsém ismerni.

(E nyelvi fordulat ezúttal helyénvalóbb, mint valaha.) Amikor 2002 májusában első magyarként feljutott a világ (Mount Everest) csúcsára, hazaérkezése után amikor beszélgettünk az expedícióról, az egyik első megjegyzése az volt, hogy legközelebb oxigénpalack nélkül megy fel. A csúcson készült néhány mondatos felvételben is a következő hangzik el szó szerint:

„…Végre magyar a Mount Everesten! Igaz, hogy oxigénnel, de hát legalább visszajöhetünk valami szebb céllal, oxigén nélkül alpesi stílusban…”

Zsolt a Mount Everest mellett már hét db. (!) nyolcezrest mászott meg élete során, amikor 2010. január 2-án egy lavina elsodorta őt és két társát a Tátrában. Nyolc nappal később térdtől lefelé amputálni „kellett” az egyik lábát. Amikor bent voltam nála a kórházban akkor értettem csak meg, hogy tulajdonképpen azért döntött az amputáció mellett, mert így biztos lehetett abban, hogy a jövőben is tudja mozgatni a térdét és műlábbal ugyan, de szinte biztosan folytatni tudja a hegymászást.

Mindezeket követően, 488 nappal a műtét után (!), 2011 május 21-én élete kilencedik (!) nyolcezresének tetején állt művégtagjával 8516 méter magasan a világ negyedik legmagasabb hegyének, a Mount Everest társhegyének, a Lhotse-nek a csúcsán!

Hogy mi történt abban a bizonyos közel 500 napban? Nos, éppen erről szól ‘A Hópárduc talpraáll’ című dokumentumfilm, amely végre egy valódi hús-vér példaképet mutat nekünk, nem hollywoodi plasztik hősök (Stallone – Cliffhanger) értéktelen és hiteltelen kliséit, vagy idétlen valóságshow-k Homo-Sapiens-szerű rémisztően bárgyú karikatúráit. Bizonyára sokan merítettek erőt annak idején a látottakból és talán az a gondolat is átment az őszinte felvételek segítségével, hogy alapvetően befolyásolja életminőségünket, hogy mit gondolunk az életünkről, illetve az is, hogy mire képes a (szinte) határtalan mentális erő.

Zsolt egészséges testképe, családjához fűződő viszonya és értékrendje semmit sem változott, „pusztán” azért, mert elvesztette az egyik végtagját. Mi átlagemberek, ha egy pattanás nő az arcunkon, már megváltozik a magunkról alkotott képünk, illetve ezernyi rafinált kifogást találunk, hogy miért nem sportolunk vagy mozgunk eleget.

A rossz hírem az, hogy a film megnézése után könnyen elszégyelhetjük magunkat és nehezebb kifogásokat találnunk, ha nehézségekkel kerülünk szembe a jövőben és megfutamodunk. Ha valakinek mégis sikerülne ügyes retorikával/ideológiával önmagát is meggyőznie/becsapnia, hogy a körülmények lehetetlenné teszik, hogy legyőzze az akadályokat, gondoljon a büszke Hópárducra, aki talán épp most mondja kissé gondterhelten Hildájának:

„Már csak három nyolcezres csúcs maradt a tizennégyből…”