A művészet és a genitáliák találkozása

A pornográfia művészetté szelídítésének első és általam ismert azóta is egyetlen kísérlete az 1979-ben bemutatott Caligula című film volt. A számos peres üggyel füszerezett forgatás évekig elhúzódott és állítólag 193 kilométernyi filmszalagot használtak fel. Tinto Brass alkotását végül Cannesban mutatták be versenyen kívül három és fél óra tartalommal. Ezt a verziót soha többé nem láthatta a közönség. A botrányokat és nagy vitákat kiváltó filmet végül 156 perc játékidőre „szelídítették“, de még ezt a verziót is számos országban – ahol egyáltalán a film bemutatása szóba jöhetett – tovább kurtították. Magyarországon nem játszották, se VHS-en, sem DVD-én nem adták ki.

Caligula

A filmtörténet egyik leghírhedtebb darabja az évek során sok pocskondiázásban részesült, de minden meg- és meg nem alapozott kritika ellenére bizonyos kultusz is kialakult körülötte. Helen Mirren, az egyik női föszereplő, a genitáliák és a művészet páratlan találkozása-ként minősítette a filmet.

A film ötlete Roberto Rosselinitől, a neorealizmus egyik mesterétől származik, aki az ismert író, Gore Vidal forgatókönyve alapján szerette volna a témát filmre vinni. Az alkotáshoz azonban pénz kellett. A 22 millió dolláros produkció produceri feladatára végül is a Penthouse tulajdonosa, Bob Guccione vállalkozott és nagy becsvággyal készült „missziójára“, miszerint a „modern művészet egyik mesterművében“ majd neki sikerül az erotikát a filmművészettel végleg kibékítenie.

Az igényes „hard“ alkotásra a legnagyobbakat akarták megnyerni és ez részben sikerült is. Részben mondom, mert a nem mindennapi produkcióban sokan nem találták helyüket. Maria Schneider például, aki korábban Marlon Brandoval az Utolsó tangó Párizsban produkció imitált vajas anál jelenetében bizonyította, hogy a kemény dolgoktól sem riad vissza, a Caligula egyik forgatási napján egyszerűen kisétált a stúdióból és nem is tért vissza többé. Később úgy nyilatkozott, színésznő vagyok, nem kurva. Malcolm McDowell, Peter O‘Toole, Helen Mirren, Teresa Ann Savoy és még sokan mások maradtak.

A nem csak szexjelenetekben látvány gazdag produkció a római császár, Caligula rémuralmának négy esztendejét dolgozza fel. A prekoncepciót nem véletlenül ebbe a környezetbe helyezték el. Róma ezekben az években éli „fénykorát“, amikor pompa, hatalom, brutalitás és a kéjsóvár örömök legnyíltabb kiélése egy sajátosan dekadens kórképpé áll össze. A téma tehát jó választás volt, mert ha egyáltalán, a Római Birodalom ezen korszakát csak így lehet autentikusan érzékeltetni, be-, vagy megmutatni.

Caligula

A „megmutatás“ olyan jól sikerült, hogy én huszonöt éves koromban a moziban ülve (a filmet Németországban vágatlanul mutatták be) nehezen tudtam az altesti bizsergést a művészi élményről leválasztani. Azt azonban ma is teljes bizonyossággal tudom, a vállalkozást lelkesen fogadtam. Valahol felszabadítónak éltem meg, hogy végleg eltűnnek a tabuk, hogy az emberek végre nyíltan szembe mernek nézni legrejtettebb önmagukkal. Hogy a mindenkit egyformán foglalkoztató szexualitás végre a moziban is kiléphet rejtekéből és nem csak a pornográfia öncélú kategóriájában van jelen.

A vállalkozás elbukott. Több okból. Egyrészt a filmben nem sikerült az inkább pornográfiára emlékeztető jeleneteket a művésziekkel teljességgel összemosni, mert a film jónevű színészei önmagukat nem olyan szinten adták fel, mint a penthouse-os statiszták. Ettől a jelenetek kissé hiteltelenek lettek. Másfelől a filmet sokan megbélyegezték, több országban betiltották, vagy be sem mutatták.
Egyfajta újkori prüdéria világszerte ellentámadásba ment át és a hetvenes évek lazulásával szemben a cenzúra mindinkább bekeményített. Ilyen körülmények közt egy hasonló vállalkozásra gondolni sem lehetett.

A szexuális témák leplezetlen ábrázolása a képzőművészetekben ma már teljesen elfogadott. Én azt hiszem még a színházak élő előadásai is messzebbre mennek, mint a filmek. Volt időszak, amikor Pesten színház meztelen emberek nélkül nem is létezett. Hogy ez mennyire öncélú, hogy mennyire csak a közönség csábításán van a hangsúly, nem tudom. Tény, hogy a színházban le lehetett vetkőzni és a meztelenség „becsomagolása“ művészi szándékokba nem ütközik nehézségekbe. A prűd amerikaiak által dominált film azonban még sokáig várhat arra, hogy a harminchárom évvel ezelőtt forgatott Caligula szabadosságán is túlléphessen. Egy barátom egyszer roppant találóan így fogalmazott: Egy női mellet amerikai filmben csak akkor lehet megmutatni, ha le van vágva.