A provincializmusról

A szűklátókörű provinciális gondolkodással (és persze emberekkel) kb. három és fél évtizede „küzdök” Magyarországon.

Üzletileg, de persze a privát életemben is. Mivel 33 éve vállalkozó vagyok és a versenytársaim hosszú ideig hazai és nemzetközi nagyvállalatok voltak, mindig is a nemzetközi referenciákat tekintettem példának és benchmarknak, a hazai Urambátyám Bt.-k és Tutyi&Mutyi Kft.-k szocializmusban szocializálódott és ott is ragadt gyakorlataival szemben.

Kérem nem félreérteni ez előző mondatokat, nem általában a magyar vállalkozókat kritizáltam, hanem azokat, aki nem, vagy csak alig fejlődtek az elmúlt évtizedekben a világ intenzív változásaival párhuzamosan. Akik már a NER előtt sem a meritokráciában, a valódi piacgazdaságban és a termelékenységük növelésében hittek, hanem a korrupciós helyi kapcsolatok és hálózatok fontosságában. Akiknek az oldjuk-meg-okosba „üzleti tervében” a bevételi oldalon az államtól (AKA tőlünk) kapott támogatás, a kiadási oldalon pedig (bár már Alaptörvénynek hívják) az „alkotmányos költség” szerepelt a fő helyen, nem a tudásuk folyamatos fejlesztése.

„A magyar elit tagjainak döntő többsége, bizony, konzerválta a nyolcvanas évek világát. Nem tények, hanem benyomások alapján formálnak véleményt; imádják a nagy ívű elképzeléseket, de képtelenek kidolgozni a részleteket hozzájuk; univerzálisan fogalmaznak, de szinte semmit sem ismernek a közvetlen környezetükön kívül; folyton terveket és programokat gyártanak, de soha nem sikerült valamit igazán jól megvalósítaniuk. Mind azt gondolják, hogy az, amit akkor, az aranykorban megtanultak, ma is elég.”

Az előző idézet Orbán Krisztián még 2007-ben, álnéven publikált, méltán híres és tűpontos cikkéből származik. A 2009-es, Fletó leváltása előtt két hónappal született második részt itt találjátok. Ez a második cikk is érdekes, különösen annak fényében, hogy ma a legnagyobb ellenzéki pártot vezeti az a Gyurcsány Ferenc, akinek már kb. másfél évtizeddel ezelőtt el kellett volna örökre tűnnie a politika első vonalából. (Meg a másodikból is…)

Nyilván számtalanszor megéltem már az emberek felém mutatott hozzáállásának, sikereimmel párhuzamos változását, a személyeskedő kritizálástól az émelyítő szervilizmuson át a szolgai utánzásig (ritkábban őszinte büszkeségig) bezárólag. Az irigység és az utánzás sosem zavart, inkább mulattatott, hiszen „a sajnálatot az ember ingyen kapja (rosszabb esetben kikönyörgi), az irigységet viszont ki kell vívni”, továbbá „az utánzás a legőszintébb elismerés”.

Azt is tudom, hogy a Gauss-görbe mindkét ellaposodó végét veszélyeztetett állatfajok lakják.

Mindenféle adatsorból épített Gauss-eloszlásra gondolok, az IQ-tól a műveltségen keresztül az erkölcsi nívóig. Ezzel azt akarom mondani, hogy tisztában vagyok vele, hogy nem csak az alulteljesítők „abnormálisak” és ezért céltáblái az átlagosoknak, hanem a túlteljesítők is, hiszen példáik tükrében kisebbnek látják magukat a Gauss-hullám tetején (ahol a legnagyobb a tolongás és kellemesen langyos a víz) pancsoló ún. „normálisok”.

Mindezek miatt a lábszagú provincializmust, mint „hazai népbetegséget” lelkes amatőr diagnosztizálóként, több oldalról (szociológiai, filozófiai, demográfiai, de nem vallási aspektusból) fogom megközelíteni. Az én olvasatomban ez a „bigott fertőzés” nem a vidék sajátja, éppúgy meghonosodhat Budapesten a harmadik kerületben, mint Soltvadkerten. Vagy akár egy egész „be- és elzárkózó”, alacsony társadalmi mobilitással rendelkező országban, ahol a fejlődéssel és haladással szemben álló, makacs-buta ellenállás lesz kiemelt érték.

Biztos Ti is ismeritek a korlátoltságára/maradiságára büszke ember archetípusát, akiből felváltva dől az anakronisztikus mito-logika és a folklorisztikus archaizálás.

A kaotikus(nak mondott) világtól (és gyakran emiatt az igazságtól) való elzárkózás az ilyen szemellenzős ember „tiszta”, „romlatlan” és „eredeti” mikrokörnyezetét hivatott megvédeni a nagyvilág ördögi betüremkedéseitől. Így hamar eljuthatunk a nacionalizmusig, etnicizmusig, sőt, akár a rasszizmusig, fasizmusig. A politikusok pedig egyre hatékonyabb online eszközöket (social media, deepfake videók, fake news, mesterséges intelligencia stb.) kapnak ahhoz, hogy ezt a törzsiesedést kihasználva, ügyesen folkrolizálják és idealizálják az ún. „népet”, „hazát”, vagy a „nemzeti értékeket”.

„A magyar egy törzsi világ és most van egy törzsfőnöke.” 

– mondta GFG (G. Fodor Gábor), a Századvég think tank stratégiai igazgatója, OV egyik fő ideológusa.  (BTW: A tribalizmus veszélyeire Szilágyi Ákos már 2005-ben felhívta a figyelmet!) 

Az igazságot e törzsekben/szekértáborokban/lövészárkokban/buborékokban nem felfedezik, hanem szolgálják és tűzzel-vassal megvédik. Sok esetben már a kérdezés ténye is az elvárt konformizmussal szembeni lázadást/okvetetlenkedést jelent. Az individuum/szubjektum helyett kollektivizmus a jelszó. A provinciális ember elsősorban biztonságra hajt, elfogultan szerelmese a vidéknek, örömmel és kötelező érvénnyel sajátítja el a közösségben mereven elvárt/előírt beszéd- és gondolkodásmódot, rítusokat, szokásokat, manírokat. Az önreflexió fehér holló nála.

Az etikett fontosabb számára mint az etika.

Ennek a földhözragadt típusnak a (kissé átírt és romantizált) múlt mindig értékesebb, mint a jelen és a bizonytalan, ezért félelmetes jövő. A provincializmus pitiáner szelleme megrendszabályozza, kirekeszti azokat, akik másmilyenek, mert gyűlöli a másságot. Beilleszkedést, betagozódást és konformizmust követel. Konstantinović „pamfletizmusnak” nevezi azt a szellemet, mely nevetség tárgyává tesz mindent, ami más, mint a megszokott, mint amit a helyi közösség tradíciói előírnak.

Akik így élnek, sok esetben áldozatnak tekintik magukat, magára hagyatottságukat pedig más, külső hatalmak által előidézettnek gondolják. Ez a hamisan historizáló, kicsinyes mentalitás persze műanyag pátosszal van nyakon öntve, roppant teátrális és sziruposan szentimentális. Érdekes paradoxon, hogy az a törzs, amit ezek a provinciális népek visszavágynak, valójában nem létezik (voltaképpen soha nem is létezett) és az önálló, kritikus gondolkodástól megfosztott lakói pedig már nem képesek megfelelni a kor folyamatosan változó kihívásainak.

A tekintélyelvű provincializmus nem szereti az ismeretlent. Merev elvárása szerint az évtizedek óta megszokott rutinok a követendők. „A hűséges fiú szelleme ez”, írja Konstantinović, „azé, aki az örökölt szabályok szerint bonyolítja le az életét”, úgy, mint a többiek, úgy, mint az ősök. Gyűlöli, elítéli azt, ami egyéni, ami nonkonform. Rászabott szűk egyenruhájában az egyén statikus, nem önmegvalósító, főleg nem kritikusan gondolkodó lény. Ez a kicsavart mentalitás/entitás pedig futószalagon gyártja le a homogén, nyárspolgár tömeget/biomasszát, amelynek tagjai még csak nem is polgárok, és az üres lózungokat tekinti alapértéknek és igaznak.

„A provincializmus filozófiája normatív, személyfeletti és személytelen, ennélfogva mindenütt keresik és megteremtik ezt a normativitást, mindenre alkalmazzák a normát, minden dolgot bezárnak a normativitás szilárd formáiba, még a vallást is.”  

A provinciális embernek még az Istenbe vetett hite sem belső késztetéséből táplálkozik, hanem egy obligát és homogén külső elvárásból, ezért kb. olyan magas a farizeusok aránya a felekezetekben, mint a foci-neofiták aránya a Pancho Aréna VIP-ben. „Az Úristen megteremtette Kelet-Európát, aztán róla mintázta a paradicsomot és a poklot.” Ez a idézet pedig Kepes András új regényéből (Két macska voltam) származik.

E „quasi recenzió”, Radomir Konstantinović, A vidék filozófiája című könyve (Kijárat Kiadó, 2001) és fordítójának, Radics Viktóriának az értelmezése alapján készült.