A sors fintora

A tizenkét éves kisfiú sem törődött az autókkal. Önfeledten tekert a maga szeleburdi módján, hiszen az unalmas iskolai órák után a nyár örömei vártak rá odahaza. Sietnie kellett. De ha nem kellett volna, akkor is siet, mert a maga korabeli srácok a kényelmes tempót nem ismerik. Rohannak a rohanás kedvéért.

A teherautó sofőr a lefordulási lehetőséget kereste. A kertvárosi sportpályára, ahová a salakot szállította csak egy keskeny aszfaltozott út vezetett. Ezt keresztezte a kerékpárút és a mellette húzódó járda is. A bekötő út alig tűnt fel a járókelőknek, már csak azért sem, mert szinte semmi forgalma nem volt. A hatalmas, négytengelyes teherautó ide fordult be. A teherautó sofőrje nem látta a közeledő kerékpárost, a srác sem a teherautót. Mire a fiú felnézett, már a kerekek alatt volt. A hatalmas szállítóeszköznek a kis test becsapódása meg sem kottyant. A teherautó haladt tovább és a kisfiún a megszámlálhatatlanul sok kerék mind átgördült.

A fiú azonnal szörnyethalt.

Szüleinek egyetlen gyermeke volt. Meglett korukban, reményt vesztett várakozást követően jött a már alig remélt gyermekáldás. Tizenkét éves gyermekük elvesztésével reményük végleg szertefoszlott. Órákat töltöttek térdepelve a járda mellett, azon a helyen, ahol szétroncsolt gyermeküket megtalálták. Nem messze a baleset helyszínétől éltünk mi is és neveltük gyermekeinket. Az egész környéket mélyen megrázta a kisfiú halála és szülei szenvedése is szokatlan együttérzést váltott ki. A baleset helyszínén nem hervadt el a virág és sosem aludt ki a gyertya.

A kedélyek megnyugodtak lassan, de az út menti virágos, gyertyás folt egyfajta zarándokhellyé vált. Arra járva, megálltunk mindig mi is egy percre, hogy elmerengjünk a szülők rendíthetetlen gyászán. Az évek teltek, de a gyertyák csak égtek, a virágok sem télen, sem nyáron nem hervadtak el. Egy bekeretezett fénykép és vízmentessé impregnált kivágott újságcikk őrizte makacsul a múlt szomorú emlékét. Aztán elköltöztünk és a dolog feledésbe merült.

Közel 30 év telt el a baleset óta.

Néhány éve egy müncheni „kirándulás“ alkalmával utam véletlenül az ismerős hely közelében vezetett el. Eszembe jutott az emlékhely. Némi szkepticizmussal közeledtem, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy ennyi év elteltével találok még valamit. Találtam. Gránitemlékmű állt a valamikori tragédia színterén friss virágokkal és égő gyertyával. Az emlékművet – egy geometrikus gránitoszlop, melyet hosszában szabálytalan vonal mentén repedés választott szét – minden kiskorú baleseti áldozatnak szentelték a gyermek nyughatatlan lelkű szülei.

Döbbenetemmel küszködtem, s azon tűnődtem, miket tartogat nekünk a sors. Miközben saját gyermekeim szépen és egészségesen felnőttek, a fiú szülei az út szélén térdepelve őrizték a tüzet, hogy egyetlen gyermekük gyertyalánglelke ki ne aludjon. Mindig is borzasztó alázattal viseltettem sorsom iránt, mert tudom milyen hálát kell éreznem még azért is, ami az első pillantásra oly magától értetődő. Mert nem az. És, hogy nem az, az ellenpéldák fényében időnként láthatóvá válik.