A stílustalanság gondolata

Amikor a magyar közélet felkent és önkent képviselőit nézem a televízióban, vagy az újságok címlapjain, hiába keresem rajtuk a sajátos egyedi stílust, azaz ha nincs stílus, akkor nincs gondolatiság se? Ez azért túl bátor következtetésnek tűnik, mi több ijesztő is egy ilyen gondolat, sőt egyenesen „idegenszívűnek” is mondható. Ennyire azért nem állhatunk rosszul, vagy mégis?

Amikor az ország különböző pontjain az esztétikai profizmusról szóló előadásokat tartok, rendszeresen előkerül a magyar példaképek, a saját példaképek kérdése. Ilyenkor egy francia ember papírt ragad és megkérdezi mennyi ideje van, hogy Delontól, Deneuve-ig, Sárközytől Jack Langig televésse a papírt a francia közelmúlt ikonikus figuráival. Ezzel szemben nálunk ilyenkor a csend honol, a legtöbbször egyetlen közéleti szereplőt sem tudnak megnevezni honfitársaink, amikor stílusos magyarokról kérdezzük őket. Ez lehangoló és szomorú. Néhány éve a legtöbbet előkerülő név Dávid Ibolya volt, akire igaz egyre kevesebben emlékeznek, de ennek ellenére egyénisége nyomot hagyott az emberekben.

A politikusok közül még Medgyessy Péter az, akit említenek honfitársaink, de utána csend honol, sehol egy éppen aktuális közszereplő, politikus vagy értelmiségi. A gazdasági életben pedig (sic!) szintén rengeteg rossz példával találkozhatunk. Nincsenek a tarsadalomban jól megfogalmazható példaképek.

Lesújtó ez, azt mutatja, hogy nincsenek a társadalomban ikonikus figurák, nincsenek olyan ismert személyiségek, akiket mindennapi megjelenésük, stílusuk miatt példaképnek tekinthetnénk.

Ennek oka sok beszélgetésben előkerül, de sajnos nem nagyon van olyan hiteles válasz, ami elfogadható lenne, a legnagyobb gond szerintem az, hogy mi ebben a kis hazában nem merünk és nem is akarunk egyéniségek lenni, pedig köztudott az, hogy egyéniség nélkül nincs egyedi stílus, nincs emlékezetes karakter.