A szerelemről nem tehetsz, az életedről igen (1/3)

A következő szöveg egy háromrészes cikksorozat első tagja. A második, illetve harmadik rész a következő két csütörtökön jelenik majd meg ezen a felületen. (A szerk.)

A szerelem lét a létben, amely a halál mellett a legvitatottabb, legtöbbet emlegetett téma, a művészet legfőbb tárgya, az érzékek tobzódása, a legintenzívebb tudatállapot. Az ember belehal szenvedélyes szerelmébe, de a szerelem múltával semmit sem áhít annyira, mint ismét szerelembe esni. A szerelem jól példázza, hogy világunkban minden csak polaritásaiban létezik. Szerelem sincs szenvedés nélkül, ezért felfoghatjuk úgy is, hogy a szenvedés a szerelem ára. Aki nem akar „fizetni”, ne is ábrándozzon szerelemről! Ez a tény sokakat sokkolt már, ezért buta módon inkább lemondanak róla. Mindenért fizetni kell, még a kevésbé jó dolgokért is.

A félelem pedig rossz tanácsadó, és aki konfliktusok elől akar kitérni, az élet elől tér ki. 

Szerelmeinkkel mérjük az idő múlását, beépülnek génjeinkbe és sorsformáló tényezőkké válnak. Szerelmeinket, akár halottainkat az élők nagy terheként cipeljük magunkkal tovább, s többé nem szabadulunk meg tőlük, mert általuk teljesedünk ki, belőlük vagyunk. A szerelemre nincsenek szenzoraink, ezért csak indirekt formában érezzük, azt tudjuk, hogy szenvedünk. Szenvedünk a vágytól, a szeretett személy hiányától, féltékenységtől, a függőségtől, a megaláztatástól, a megalázkodástól, és még sok minden mástól.

A szerelem az esetek nagy hányadában viszonzatlan marad.

Az örök álom, a kölcsönös szerelem többnyire ott van egy bimbózó románc zsenge időszakában, amikor még mindketten kétségek közt hányódunk, és még a végtelen lehetőségek terében lebeg minden. Ez kétségtelenül egy mámoros, boldogító állapot, telve könnyedséggel, életörömmel, létünket csupán valami könnyűlábú boldogságfélé járja át. A tét már érezhető, de egyelőre rózsaszín ködbe oldottan kóstolgatjuk egymást. Aztán egy baljós pillanatban az érzések balanszírozó mérleghintája kitér egy irányba. Ilyenkor egyikünk tudja már, hogy baj van, és innentől ki vannak osztva a szerepek.

Az uralkodó, s a szolga szerepe.

Az uralkodó, jóllehet szintén szerelmes, de attól, hogy ő a helyzet ura, ezt nem érzi unos-untalan, legfeljebb, ha valami folytán átbillen a mérleghinta. A szolga viszont megjárja a megalázkodás kálváriáját: gyötrelmes szerelmet érez, a poklok-poklát járja meg, csak hogy néha egy résnyire kitáruljon előtte a mennyország kapuja. Boldogan lépne is be az örök harmóniát, békét ígérő szférába, de mielőtt beléphetne, a kapu bezárul előtte. 

Mert az örök harmónia illúzió.

A szerelem harc, mint annyi minden más az ember életében, a legádázabb küzdelmek egyike. De a szerelemben az nyer többet, aki veszít! A győztes csupán egy láthatatlan trófeát, a vesztes viszont az érzelmek gazdag tárházát könyvelheti el, amely örök forrásként szolgál hátralevő életében. De ha ilyen erős kötődést feltételez, vajon miért nem alkalmas önmagában arra, hogy holtig tartó kapcsolatokat alapozzon meg, illetve tartson életben? 

Folyt.köv.