A szerelemről nem tehetsz, az életedről igen (2/3)

A következő szöveg egy háromrészes cikksorozat második tagja. Az első anyag ezen a linken található meg, a harmadik rész a következő héten csütörtökön jelenik majd meg ezen a felületen. (A szerk.)

A civilizáció evolúciós mércével mérve röpke időszaka alatt az ember ősi életformájától messze eltávolodott, a társadalmi és együttélési formák pedig ma még gyorsabban változnak.

A szerelem „kémiája”, élettani alapja hormonális természetű.

Az emberiség őskorában a szerelemmel járó erős testi-lelki vonzalom gondoskodott arról, hogy a születendő gyermek nagyobb biztonsága érdekében a szülök a gyermek fejlődésének első és legkiszolgáltatottabb időszakában együtt maradjanak. Az antropológusok ezt az időszakot hozzávetőlegesen négy évre becsülik. A gyermekekről négy éves kortól a közösség gondoskodott. A kutatások igazolják, hogy az említett hormonkoktélt átlagosan négy évig termeli testünk. Ettől lehetnek eltérések, de az átlagérték már önmagában rámutat arra, hogy a spontán, hormonális, tudatunktól független vonzalom korunkban legfeljebb szerelemgyerekekről gondoskodhat, de arról nem, hogy a társkapcsolat mai léptékkel tartós maradjon. 

Tehát a szerelem, emberi létünk legszebb virága eredeti funkcióját már nem tölti be, többnyire öncélúvá vált.

De szerencsénkre-szerencsétlenségünkre ma is itt van velünk, és megszépíti, máskor meg összezavarja életünket, de mindenképpen gondoskodik arról, hogy az ne legyen egyszerű és unalmas, a költőknek pedig legyen munkájuk. Persze nemcsak a szerelem, mára sok minden más is öncélúvá vált életünkben. A szex például modern korunkban sokkal inkább az örömszerzést célozza meg, mint a gyermeknemzést. Az evés célja sem csupán táplálkozás, hanem kulináris élvezkedés. A mozgás és testi munka eredetileg a túlélést biztosította, ma konditermekben pótoljuk, azt, amit megváltozott életünk elvett tőlünk. Egy dolog azonban mit sem változott: az ember reproduktív modellje változatlan még technológiák uralta világunkban is. A gyermekek ma is ugyanúgy „készülnek” és születnek, és csak hagyományos formában biztosítható testi lelki fejlődésük.  Ez a családmodell. 

Az ember pedig alapvetően társas lény.

Egy bizonyos kortól igénye van rá, hogy életét egy társkapcsolat medrébe terelje. A másik nemmel kora ifjúságától kezdve „gyakorol”, de egy tartós elköteleződésre többnyire csak érett és egzisztenciálisan megalapozott korban szánja el magát. És ha már elszánta magát, nagyjából egy időben jelentkezik a gyermekvállalási kedv is. Mindenekelőtt le kell szögeznünk néhány alapvetést. A szerelemről nem tehetünk, az életünkről annál inkább, és hogy egy házasság is csak kapcsolat, amíg gyermektelen marad, és egy kapcsolat is család, amennyiben a kapcsolatban gyermekek születnek.

Egy kapcsolatot könnyű szétválasztani, egy családot viszont csak felrobbantani lehet. 

Tehát a témánál maradva ősi ösztönöktől hajtva igyekszünk megfelelni küldetésünknek, vállalva azt, ami egyben tartja a társadalmat és annak jövőjéről gondoskodik – családot alapítunk. Ugyanakkor individuális társadalmunkban nehezen viseljük az ezzel járó kötöttségeket, mert az ember tudata letűnt korok értékrendjében gyökerezik, ami a gyorsan változó világunkhoz nehezen tud alkalmazkodni: képtelenség 19. századi elvekre építeni egy 21. századi kapcsolatot.

Ma rendkívül kitolódnak az életelvárások, lényegesen kisebb az egymásra utaltság, több a csábítás, nagyobb a szabadság, alacsonyabb a kompromisszumkészség. Az emberek nem akarnak sokat, mindössze mindent, és nehezen látják be, hogy egy kapcsolat, főleg a család sok lemondást követel. Pedig egy életközösség sallangoktól és hamis elvárásoktól megtisztított valós tartalmában – két ember elköteleződése a családi fészek létrehozására, gyermekek nemzésére és felnevelésére – még ma is a legüdvösebb létforma.

Jómagam, öt gyermek apja, tudom miről beszélek!

Időközben felnőtt gyermekeim édesanyjával a mai napig együtt élek és tudom, hogy minket, mint a mesékben, csak a halál fog elválasztani. Nem emlékszem, ő mennyire szeretett a kapcsolatunk kezdetén, mert az iránta érzett szerelmem behatárolta józan ítélőképességemet. De nem azért éltünk le egy életet együtt, mert kapcsolatunk szerelemmel kezdődött, hanem mert azt jó alapokra helyeztük. Sokan mondták már, hogy szerencsénk volt, de tudom, a szerencse arra mosolyog rá, aki szembe megy vele. Néha úgy érzem, a szerelem egy régi emlék, néha meg úgy, hogy sosem múlt el, csupán takarék lángon ég tovább, hogyha pislákolva is, de örökké kitartson. 

Folyt.köv.