A tömegemberről őszintén

A továbbiakban hat nagy gondolkodó véleményét követően, hetedikként jómagam is fotel-okoskodok a tömegemberről és megkövült provincializmusáról.

(Ez persze nem azt jelenti, hogy a saját szövegem minőségét jelentősen túlértékelve, hozzájuk mérném magam, csupán úgy éreztem, hogy a válogatáson túl, pusztán kényelmes „megúszás” lenne, ha csak az ő gondolataikat idézném fel.)

Itt-ott kissé elitistának, vagy fölényeskedőnek tűnhet a következő szöveg (különösen napjaink túltolt PC világában), de én inkább bátornak és őszintének mondanám. Manapság, a klasszikus intellektuális „kapuőrök” nyugdíjba küldésével, a nagyobb publikációs felületetet és ezért több hatalmat kapott tömeg bárdolatlanságával kevesen mernek foglalkozni. Ennek az az oka, hogy számosságuk és üzletileg jól célozható homogenitásuk okán, jellemzően ők választanak a politikusok és a velük összebútorozott nemzetközi óriáscégek termékeiből és szolgáltatásaiból. A cizelláltabbak részéről ez a profitnövelő szervilitás ugyanaz az „opportunista becsicskulás”, mint ami az influenszerek heterogén rétegének együgyű, kétbites részét is felemelte a minőségi véleményvezérekkel együtt.

Nürnbergi per

A napokban a szokásos streaming turkálás közben az algoritmus a retinánk elé lógatta a Nuremberg című filmet. Megnéztük. Nem kellett volna. Sajnos még a nívós „csatársor” (Rami Malek, Russel Crow, Michael Shannon, Richard Grant) sem emel eleget a filmen. A fő problémám éppen a film legfontosabb elemének, Göring és az ifjú pszichológus párharcának kidolgozatlansága volt. (Pl. a legendás Bárányok hallgatnak (1991) című mozi sokkal árnyaltabban és ügyesebben mutatja be a magas intelligenciával rendelkező ősgonosz és a fiatal pályakezdő intellektuális vetélkedését.)

A Rami Malek alakította ifjú pszichológus (Douglas Kelly) a per után, a Göringről szóló nagyívű könyv átfogó sikere helyett megosztó személy lett hazájában, amikor többször hangoztatta, hogy nem csak Németországban válhatnak szörnyekké egyes vezetők, és jámbor birkákká az általuk vezetett nép, hanem akár az USA-ban is. (Egyébként az igazi Douglas Kelly, bár sztárpszichiáter lett a per után, előbb alkoholizmusba, végül pedig öngyilkosságba menekült démonai elől. Bevett egy ciánkáli kapszulát, mint Göring…)

A „szörnyek-mi-vagyunk” témában idézzünk fel három klasszikus szociálpszichológiai kísérletet. (BTW: A zsidó származású Stanley Milgram pszichológusban az Adolf Eichmann-per közvetítése során (1962) ötlött fel a gondolat, hogy egy kísérlettel vizsgálja meg a parancsok teljesítése és az egyéni felelősség kapcsolatát.)

Philip Zimbardo (stanfordi) börtönkísérlete
Jane Elliott tanítónő kék szem/barna szem kísérlete
Stanley Milgram (Yale Egyetem) áramütés kísérlete

Ahogy már írtam egyszer ezen a felületen, fakultatív tantárgy gyanánt már a gimnáziumban tanultam pszichológiát és pedagógiát, végül az egyik érettségi tárgyam is ez lett. Bár a szociológia és a pszichológia tudománya iránti érdeklődésem végül megrekedt a lelkes amatőr (AKA kontár) olvasó szintjén, végigkísérte eddigi életemet, sőt, nukleáris családom egyik kedvelt diskurzusa lett. 

Réka lányom a „Media and Cultural Studies” BA és MA képzésének nagy részét Lancasterben, a szociológia tanszéken folytatta. Róla, ahogy a fiamról Gergőről is, hamar kiderült, hogy hasonlóan jól olvassák az embereket, mint jómagam. Ez egyébként hasznos tudásnak bizonyult az egész eddigi karrieremben, hiszen volt olyan szakasza az életemnek, amikor 30 hatévest, majd egy évtizeddel később párezer alvállalkozót oktattam. (Továbbá a feleségem a mai napig tanít. Jógázni, táncolni és elsőtől nyolcadikig egy remek alapítványi iskolában.) És(selnemkezdünkmondatot) ezzel eljutottunk mai témánkig, a „tömegemberig” és főleg manipulálhatóságáig.

Friedrich Nietzsche

Herdeninstinkt / csordaösztön
A tömegember alapvető mozgatórugója a félelem és a biztonság iránti vágy. Mivel fél a magánytól, a felelősségtől és a bizonytalanságtól, beolvad a nyájba. A csordaösztön arra készteti az embert, hogy úgy viselkedjen, úgy gondolkodjon és azokat az értékeket vallja, mint a többség. Ami a csordától eltér, azt veszélyesnek, őrültnek vagy gonosznak bélyegzi.

Friedrich Nietzsche (1844-1900)

Ressentiment / csordamorál
A tömeg nem alkot saját értékeket, hanem a rabszolgamorált követi. Ez a morál a ressentiment-ból, vagyis a tehetetlen haragból és irigységből fakad a náluk erősebb, alkotóbb és függetlenebb egyénekkel szemben. A tömegember erénynek nevezi a saját gyengeségeit (pl. az alázatot, a jámborságot, az engedelmességet), és bűnnek tekinti a büszkeséget, az erőt és az egyéni kiválóságot.

Der Letzte Mensch / az Utolsó Ember
Az Imígyen szóla Zarathustra című művében Nietzsche bevezeti az „Utolsó Ember” fogalmát, ami a tömegember abszolút végpontja és a legmegvetendőbb lény. Az utolsó ember: Nem akar már alkotni, nincsenek nagy vágyai, nem vállal kockázatot. A legfőbb célja a kényelem, a szórakozás és a konfliktuskerülés. Azt gondolja, hogy feltalálta a boldogságot, de valójában csak egy vegetáló, szellemileg teljesen ellaposodott lény, aki képtelen önmaga meghaladására. Nietzsche számára a tömegből való kiszakadás (a szeparáció) az egyetlen módja annak, hogy az ember elkerülje az „utolsó emberré” válást, és megkezdje az utat az Übermensch felé, aki képes saját értékeket teremteni a semmi (nihilizmus) közepette is.

Kiegyenlítés (szintezés)
A tömeg legfőbb fegyvere a kiegyenlítés. A tömegember gyűlöli a hierarchiát és a minőséget; mindent a saját, középszerű szintjére akar lerángatni. Ezáltal a tömeguralom elfojtja a kultúra fejlődését, a zsenialitást és a szabad szellemek kibontakozását, mert a kollektív átlagot tekinti mércének.

José Ortega y Gasset

José Ortega y Gasset 1929-ben megjelent alapműve, A tömegek lázadása (La rebelión de las masas) a modern nyugati társadalmakat és a „tömegember” térhódítását vizsgálja. A filozófus szerint a tömegember nem feltétlenül jelent társadalmi osztályt, sokkal inkább egy olyan szellemi állapotot, ahol az egyén különleges képességek nélkül is feljogosítva érzi magát a társadalmi és politikai irányításra, miközben elutasítja a kultúrát és a kiválóságot.

A mű legfontosabb gondolatai közé tartozik a „tömeg” és a „kiválasztott kisebbség” fogalmainak szembeállítása. Ortega rámutat arra, hogy a történelem során először fordult elő, hogy a tömeg átvette a hatalmat, kiszorítva azokat az eliteket és intézményeket, amelyek korábban a társadalom szellemi és kulturális motorjai voltak. A tömegember úgy élvezi a civilizáció vívmányait (tudomány, technika, jólét), mintha azok természetes adottságok lennének, miközben nem hajlandó megfizetni azok fenntartásának erkölcsi és intellektuális árát.

José Ortega y Gasset (1883-1955)

• A középszerűség kultusza: A tömegember legfőbb jellemzője, hogy tökéletesen elégedett a saját középszerűségével, és nem érez késztetést a szellemi vagy erkölcsi önfejlesztésre.
• Közösségellenesség: Nem fogad el semmilyen külső tekintélyt vagy felsőbb normát. Elvárja, hogy a világ az ő igényeit szolgálja ki, miközben ő maga semmilyen kötelezettséget vagy felelősséget nem vállal a civilizáció fenntartásáért.
• Az erőszak mint érv: A tömegember nem akar vitatkozni vagy érvelni; ha a véleményét érvényesíteni akarja, közvetlen akcióhoz és az erőszak eszközéhez nyúl.

Hamvas Béla

„Tömeg és tömeg között nincs különbség. Teljesen mindegy, hogy kik vannak együtt, kongresszusra gyűlt diplomaták, gyűlésre hívott akadémikusok, parlamenti ülésen a képviselők, az osztályban az iskolás gyerekek, választópolgárok, szakszervezet, mezőgazdasági munkások, törvényszéki esküdtek vagy színházi nézőközönség.

Hamvas Béla (1897-1968)

Miért mindegy? Mert bármilyen csoport legyen is, az ember tudata, bármilyen kidolgozott legyen egyénileg, lefokozódik. A tömegben az egyéni tudat megsemmisül. A tömegnek teljesen új, minden egyéni magatartástól független tulajdonsága van. Ez éppen az, hogy tudattalan. Izgékony, hiszékeny, egyoldalú, maradi, zsarnok, tompa, sötét, hisztérikus; intelligenciája, ítélete nincs, mérlegelni nem tud, könnyen meggyőzhető, még könnyebben vezethető és becsapható.

Tömegbe kerülve a legértelmesebb ember is egyik pillanatról a másikra megbutul. Az agy kikapcsolódik, az értelem tevékenysége megszűnik, a tudat elmerül, s helyébe a homályos, zavaros, labilis bénultság lép, ami éppen a tömeget jellemzi. A világos és józan értelem kialszik, és az ember fölött az uralmat ellenőrizhetetlen ösztönzések veszik át. És az ember a tömegben maradéktalanul felszívódik.”

Gustave Le Bon

A szerző a XIX. század végén a munkásmegmozdulásokat figyelte meg. Ezen események során, az alapvetően szelíd munkások viselkedése a tömegben markánsan megváltozott. Olyan cselekedeteket is hajlandók voltak megtenni, amit egyedül soha. A tömeg és vezetője quasi „hipnotizálta” a hallgatókat. Egyfajta közös tömegérzelem alakult ki, amelyet Le Bon érzelmi ragálynak, vagy érzelmi fertőnek hív. „Mi vagyunk az erkölcsösek, az okosak, a zsenik, ellenben az ellenség erkölcstelen, buta és félrevezetett.” Ezeket a tömeg és vezetője által keltett emóciókat egy vélt, vagy valós krízis megemlítése felnagyíthatja.

Gustave Le Bon (1841-1931)

A közös érzelem egyik jellegzetes motívuma az erős ellenségkép és a saját csoport túlértékelése.

„Bizonyos adott körülmények között, de csakis ezek közt a körülmények közt, valamely embercsoportnak új és az azt alkotó egyénekétől nagyon eltérő jellemvonásai vannak. A személyiség tudata eltűnik s az összes egyedek érzelmei és gondolatai ugyanazon irányt vesznek. Egy kollektív lélek formálódik, átmeneti módon ugyan, de jól megkülönböztethető jellemvonásokkal. Bizonyos együttesség jött létre, amit jobb szó híján organizált tömegnek, vagy ha úgy tetszik, lélektani tömegnek nevezek. Ez most már egyetlen lény és alá van vetve a tömegek lelki egységbeli törvényének.

„Az először nyilvánuló szuggesztió a lelki infekció folytán megszállja az agyvelőket és nyomban megvan az érzelmi egység. Mint minden szuggerált lénynél az agyat elfoglaló képzet tetté igyekszik változni. A tömegnél egyforma könnyen megy, akár arról van szó, hogy felgyújtson egy épületet, akár arról, hogy önmagát feláldozza. Minden az izgalom módjától függ és nem, mint az izolált egyénnél, a kivitel és a megfontoló ész közti kapcsolatoktól, ami a megvalósítást meggátolhatná.”

„És mivel a tömeg folyton a tudattalan határai közt bolyong, s minden szuggesztiónak könnyen aláveti magát és megvan benne az érzelemnek az a hevessége, mely csak az ész befolyása alá menekülni nem tudó lények sajátsága, hiányában minden ítélő észnek, nem is lehet más, mint a legszélsőbb mértékben hiszékeny.”

Radomir Konstantinović

„A provincializmus filozófiája normatív, személyfeletti és személytelen, ennélfogva mindenütt keresik és megteremtik ezt a normativitást, mindenre alkalmazzák a normát, minden dolgot bezárnak a normativitás szilárd formáiba, még a vallást is.”  

Fontos pontosítás, hogy Konstantinović híres könyvében (A vidék filozófiája) az eredeti szerb szó (palanka) inkább „mucsát” (vagy porfészket) jelent mintsem vidéket, ráadásul nem földrajzi, hanem inkább szellemi fogalomként írja körbe a szerző ezt a fogalmat, valamint a vidék szellemének provincializmusát.

Radomir Konstantinović (1928-2011)

A provincializmus pitiáner szelleme megrendszabályozza, kirekeszti azokat, akik másmilyenek, mert gyűlöli a másságot. Beilleszkedést, betagozódást és konformizmust követel. Konstantinović „pamfletizmusnak” nevezi azt a szellemet, mely nevetség tárgyává tesz mindent, ami más, mint a megszokott, mint amit a helyi közösség tradíciói előírnak.

A tekintélyelvű provinciális ember nem szereti az ismeretlent. Merev elvárása szerint az évtizedek óta megszokott rutinok a követendők. „A hűséges fiú szelleme ez”, írja Konstantinović, „azé, aki az örökölt szabályok szerint bonyolítja le az életét”, úgy, mint a többiek, úgy, mint az ősök. Gyűlöli, elítéli azt, ami egyéni, ami nonkonform. Rászabott szűk egyenruhájában az egyén statikus, nem önmegvalósító, főleg nem kritikusan gondolkodó lény. Ez a kicsavart mentalitás/entitás pedig futószalagon gyártja le a homogén, nyárspolgár tömeget/biomasszát, amelynek tagjai még csak nem is polgárok, és az üres lózungokat tekinti alapértéknek és igaznak.

Charles Bukowski

Charles Bukowski (1920-1994)

A tömeg géniusza

Van elég árulás, gyűlölet, erőszak és abszurdum az átlagemberben
ahhoz, hogy akármilyen hadsereget bármikor felszereljen

a gyilkolásban azok a legjobbak, akik ellene prédikálnak
a gyűlöletben azok a legjobbak, akik szeretetről prédikálnak
a háborúzásban azok a legjobbak, akik békéről prédikálnak

akik istenről prédikálnak istenre van szükségük
akik békéről prédikálnak nem élnek békében
akik szeretetről prédikálnak nem élnek szeretetben

óvakodj a szónokoktól
óvakodj a mindent tudókról
óvakodj azoktól, akik mindig könyvet olvasnak
óvakodj azoktól, akik vagy megvetik a nyomort,
vagy büszkék rá
óvakodj a gyorsan dicsérőktől
mert dicséret kell nekik cserébe
óvakodj a gyorsan ítélőktől
mert félnek attól, amit nem tudnak
óvakodj azoktól, akik szilárd tömegekre vágynak
mert egyedül semmit nem érnek
óvakodj az átlagférfitól, az átlagnőtől
óvakodj a szeretetüktől, az ő szerelmük átlagos
átlagos után kutat

de van valami zseniális a gyűlöletükben
a megölésedhez van elég zsenialitás a gyűlöletükben
akárki megöléséhez
nem akarnak magányosságot
nem értik a magányosságot
megkísérlik, hogy mindent elpusztítsanak
ami különbözik az övékétől
alkotni nem tudnak
a művészetet nem értik

alkotásuk sikertelenségét
a világ sikertelenségének vélik
mivel nem képesek teljes szeretetre
azt hiszik a szeretet nem teljes
és gyűlölni fognak
és a gyűlöletük tökéletes lesz
mint egy fénylő gyémánt
mint egy kés
mint egy hegy
mint egy tigris
mint egy bürök

ez legkitűnőbb művészetük.

(Gyukics Gábor fordítása)

– – – –   – –

Kutvölgyi a tömegember provincionalizmusáról

A szűklátókörű provinciális gondolkodással (és persze emberekkel) kb. négy évtizede „küzdök” Magyarországon. Nyilván számtalanszor megéltem már az emberek felém mutatott hozzáállásának, sikereimmel párhuzamos változását, a személyeskedő kritizálástól az émelyítő szervilizmuson át a szolgai utánzásig (ritkábban őszinte büszkeségig) bezárólag. Az irigység és az utánzás sosem zavart, inkább mulattatott, hiszen „a sajnálatot az ember ingyen kapja (rosszabb esetben kikönyörgi), az irigységet viszont ki kell vívni”, továbbá „az utánzás a legőszintébb elismerés”.

Azt is tudom, hogy a Gauss-görbe mindkét ellaposodó végét veszélyeztetett állatfajok lakják.

Mindenféle adatsorból épített Gauss-eloszlásra gondolok, az IQ-tól a műveltségen keresztül az erkölcsi nívóig. Ezzel azt akarom mondani, hogy tisztában vagyok vele, hogy nem csak az alulteljesítők „abnormálisak” és ezért céltáblái az átlagosoknak, hanem a túlteljesítők is, hiszen példáik tükrében kisebbnek látják magukat a Gauss-hullám tetején (ahol a legnagyobb a tolongás és kellemesen langyos a víz) pancsoló ún. „normálisok” (AKA átlagosak).

Talán ez az oka a hazai cigánygyűlöletnek (alulteljesítők) és antiszemitizmusnak (túlteljesítők)?

Biztos Ti is ismeritek a korlátoltságára és maradiságára büszke bunkó archetípusát, akiből felváltva dől az anakronisztikus mito-logika és a folklorisztikus archaizálás. Ez a „bigott fertőzés” nem a vidék sajátja, éppúgy meghonosodhat Budapesten a harmadik kerületben, mint Soltvadkerten. Vagy akár egy egész „be- és elzárkózó”, alacsony társadalmi mobilitással rendelkező xenofób országban, ahol a fejlődéssel és haladással szemben álló, makacs-buta ellenállás lesz kiemelt érték.

A kaotikus(nak mondott) világtól (és gyakran emiatt az igazságtól) való elzárkózás az ilyen szemellenzős ember „tiszta”, „romlatlan” és „eredeti” mikrokörnyezetét hivatott megvédeni a nagyvilág ördögi betüremkedéseitől. Így hamar eljuthatunk a nacionalizmusig, etnicizmusig, sőt, akár a rasszizmusig, fasizmusig. A politikusok pedig egyre hatékonyabb online eszközöket (social media, deepfake videók, fake news, mesterséges intelligencia stb.) kapnak ahhoz, hogy ezt a törzsiesedést kihasználva, ügyesen folkrolizálják és idealizálják az ún. „népet”, „hazát”, vagy a „nemzeti értékeket”.

„A magyar egy törzsi világ és most van egy törzsfőnöke.” 

– mondta annak idején GFG (G. Fodor Gábor), a Századvég think tank stratégiai igazgatója, Orbán Viktor egykori fő ideológusa.  (BTW: A tribalizmus veszélyeire Szilágyi Ákos már 2005-ben felhívta a figyelmet!) 

Az igazságot e törzsekben/szekértáborokban/lövészárkokban/buborékokban nem felfedezik, hanem szolgálják és tűzzel-vassal megvédik. Sok esetben már a kérdezés ténye is az elvárt konformizmussal szembeni lázadást/okvetetlenkedést jelent. Az individuum/szubjektum helyett kollektivizmus a jelszó. A tömegember elsősorban biztonságra hajt, esetenként elfogultan szerelmese a vidéknek, örömmel és kötelező érvénnyel sajátítja el a közösségben mereven elvárt/előírt beszéd- és gondolkodásmódot, rítusokat, szokásokat, manírokat. Az önreflexió fehér holló nála.

Az etikett fontosabb számára mint az etika.

Ennek a földhözragadt típusnak a (kissé átírt és romantizált) múlt mindig értékesebb, mint a jelen és a bizonytalan, ezért félelmetes jövő. Akik így élnek, sok esetben áldozatnak tekintik magukat, magára hagyatottságukat pedig más, külső (háttér)hatalmak által előidézettnek gondolják. Ez a hamisan historizáló, kicsinyes mentalitás persze műanyag pátosszal van nyakon öntve, roppant teátrális és sziruposan szentimentális. Érdekes paradoxon, hogy az a törzs, amit ezek a provinciális népek visszavágynak, valójában nem létezik (voltaképpen soha nem is létezett) és az önálló, kritikai gondolkodástól megfosztott lakói pedig már nem képesek megfelelni a kor folyamatosan változó kihívásainak.

A provinciális embernek még az Istenbe vetett hite sem belső késztetéséből táplálkozik, hanem egy obligát és homogén külső elvárásból, ezért kb. olyan magas a farizeusok aránya a felekezetekben, mint a foci-neofiták aránya (volt) a Pancho Aréna VIP-ben. „Az Úristen megteremtette Kelet-Európát, aztán róla mintázta a paradicsomot és a poklot.” Ez a idézet pedig Kepes András regényéből (Két macska voltam) származik.

Kényelmes hazugság vs kellemetlen igazság

www.parrhesia.hu

A parrhészia (ógörögül: παρρησία) egy ókori görög retorikai és filozófiai fogalom, amelynek jelentése: „mindent elmondani”, azaz szabadon, őszintén és bátran beszélni. Nemcsak a puszta szólásszabadságot jelenti, hanem azt a morális kötelezettséget is, hogy az igazságot mondjuk ki, még akkor is, ha az kockázatos vagy veszélyes a beszélőre nézve. A fogalmat a modern korban leginkább Michel Foucault francia filozófus tette újra ismertté, aki szerint a parrhésziát gyakorló személy (a parrhésziastész) az igazmondás kockázatát vállalja a hatalommal vagy a többséggel szemben.

„Az igazság kimondása élet-technikailag sohasem volt rentábilis vállalkozás, korszakok szerint többé-kevésbé életveszélyes, de mindig csak olyan ember mondhatta ki, aki a világgal szemben oppozícióba került.” Hamvas Béla