Mihalik Ábel interjú

Három év alatt három lemez, utazás a funk, a blues és az elektropop között. Mihalik Ábel beskatulyázhatatlan szólóprojektje, az Abel Label ellentmond a mainstream kliséknek. A dalszerzőként, énekesként és dobosként egyaránt aktív zenésszel többek közt erről beszélgettünk.

Miként határozod meg az Abel Labelt? Mi a hajtóerőd?

Tulajdonképpen az Abel Label egyfajta ventilációs projekt, amelyen belül kiírom magamból az épp aktuálisan aggasztó problémákat és a bennem lévő hangokat. Tehát a hajtőerő is magam vagyok ebből adódóan. Szeretek dalokat írni, mert egyfajta lélekgyógyítás lesz az eredménye, és ha másoknak is tetszik, az külön öröm.

Abel Label – élő zenekari felállás: Paczári Viktor, Galambos Péter, Mihalik Ábel, Frimmel Jakab, Lee Olivér | Fotó: Adamkó Péter

A 2018-as megalakulás óta három album jelent meg, mind más műfajban, mint a funk, blues és elektropop. Mi az oka ennek a sokszínűségnek?

Általában azt a stílust tűzöm ki célnak, amelyik épp érdekel. Nem is igazán lehet amúgy betenni az utóbbi lemezeimet egyetlen skatulyába sem, ezért már magam is letettem arról, hogy ezzel próbálkozzak. Ezek a stílusok inkább csak amolyan jelzőtáblák, amelyek mentén elindulok, és az is lehet, hogy behúzok egy-egy ösvényen kívüli hangszerelést/dalt is az adott lemezre. Szóval ezek inkább csak ízek, hatások, nem pedig konkrét stílusok. Az oka leginkább az, hogy sokféle zenét szeretek és hallgatok.

Mi alapján választod ki a vendégzenészeket és énekeseket?

Erre szokott lenni koncepcióm. A most megjelent Treat című lemezre direkt szerettem volna öt, teljesen más hangú énekest elhívni úgy, hogy szinte az ő hangjukra írom a dalokat. Nagyjából megvolt előre, kinek melyiket szerettem volna adni. A zenészeket úgy hívom, hogy van 2341 zenész-ismerősöm és barátom (hál’ Istennek), és kitalálom, kihez illene az épp aktuális dal.

Mit szeretnél közvetíteni a zenéddel, mi a célod vele?

Érdekes ez a közvetítés dolog. Én egyre inkább azt látom, hogy már rég a közönség diktálja a tempót a mainstreamben, és klisék klisére halmozása történik. A csomagolás szokott manapság némileg izgalmas lenni, de a dalok maguk már tizenéve ugyanazok az akkordkörök, majdnem ugyanazzal a dallammal. A bennem lakó öregember rendszeresen felidegesíti magát a mai rádiós popslágerek hallatán. Nagyítóval kell keresni azt a dalt, amelyik nem ugyanolyan, mint a többi. Mi lett az érdekes akkordváltásokkal? Megszűntek? Kihaltak? Úgy néz ki, igen. Na de persze mindig vannak kivételek, csak nem a rádióban fogjuk megtalálni. Azt hiszem, azt szeretném közvetíteni, hogy van más alternatíva is, mint az uncsi McZenék.

Miért döntöttél az angol nyelvű dalszövegek mellett? Ezzel elvágtad magad a rádiós lehetőségektől, hiszen a dalok nem minősülnek magyar zenének.

Erre azt szoktam mondani, hogy magyar szövegekkel tízmillióan nem hallgatnak, így viszont nyolcmilliárdan! Azért az nem semmi! Amúgy ezt a rádiós szabályt, miszerint az angol nyelvű hazai zenék nem minősülnek magyar zenének, vajon ki találta ki? Szívesen beszélgetnék vele erről. Alapvetően amúgy azért írok angolul, mert így több országban is tudják hallgatni a zenémet, ha akarják, és képzeld, néha kapok e-mailt Németországból, Belgiumból, de még Spanyolországból is, hogy dedikált képet szeretnének kérni, mert szeretik a zenémet. Szóval, egyrészt ezért írok angolul, másrészt meg azért, mert valamikor külföld felé is szeretnék nyitni, illetve ezekhez a zenékhez sokkal inkább illik szerintem az angol szöveg, mint a magyar.

Mik a belátható, soron következő céljaid?

Nemrég volt az első próbánk a zenekarral (amivel élőben szoktunk játszani) a következő, progresszív rockosabb lemezünkre. Ebben például az is extra, hogy egyszerre fogjuk a dalokat feljátszani, így kell majd relatíve sok próba, és ezen csak dobolni meg énekelni fogok, a többi hangszert nagyrészt én írom meg, de a többiek is sokkal jobban belevonódnak. Ezután már a country-sabb lemezre is vannak ötleteim, és szeretnék egy chill-outosabb, repetitívebb lemezt is csinálni. Nem tudom, melyik mikor fog kijönni, de biztosan nem állok majd az útjukba.

Fotó: Adamkó Péter