Akkor mi legyek?

Ajánló Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó c. könyvéhez. 

Köszönöm ezt az irodalmi puzzle-t, ezt a játékot, bűvészmutatványt, mely néha elsőre nem sikerül, köszönöm ezt a szöveget, történetgyűjteményt, metaregényt, sőt irodalmi alkotáshalmazt T.I.-nak. Ki is, vagy mi legyek olvasás közben? Felszólítást kapok a kifelé utaló első mondattal:

„Italo Calvino regényét, a Ha egy téli éjszakán egy utazót kezded olvasni.”

Sőt, a továbbiakban nem restell instruálni, vezérelni a szöveg:

„Engedd el magad. Szedd össze magad. Száműzzél most minden egyéb gondolatot.”

Oké, elhelyezkedek, olvasó leszek, engedek a felszólításoknak, befekszem az olvasófotelba, aztán megunva az instruálást, viszem magammal, hurcibálom vonatra, vécére, konyhába, a könyv felkeltette az érdeklődésemet, örülök, hogy valami rendhagyóval találom magam szembe. Aztán a könyv felénél rájövök, nem rendhagyó, hanem rendes, ismerős szöveg, az író ismer engem, belém lát, alternatívákat kínál a regény folytatására, tudja a gondolataimat, én alakíthatom a szöveget, fejezetről fejezetre, míg olvasóként a betűk közé helyezkedem.

Megállapítom, hogy soha nem találkoztam még ilyen idegesítő szövegszerkezettel, de addigra már ambivalens érzések kerítenek hálójukba, és megadom magam nekik. Én legyek a Te, és én legyek az olvasó, én legyek a vasútállomáson a férfi, aki ide-oda caplat a büfé, meg a telefonfülke között. Én akarok lenni Eleai Zénón, én akarok lenni a kerekes koffer, már csak azért is, mert tudni akarom, mi van benne, de mielőtt elhatározom, hogy tudni akarom mi van benne, az író már elém is önti tartalmát. Bazakbal, Malbork, és az Olvasónő. Ó, akkor az olvasónő leszek, félreérthetetlenül magas intellektussal, átható pillantással, remek memóriával. Valahol a negyvenedik oldal körül megállok, már kezdem összezavarni a Te-ket, Éneket, kiszólásokat. Akkor felfedezem, hogy a fejezetcímeket összeolvasva értelmesnek tűnő szöveget, verskezdeményt kapok.

„Ha egy téli éjszakán az utazó, Malbork város peremén, fölébe hajolván a meredélynek, nem félvén szélvésztől, és szédülettől, letekint a mélybe, hol homály sűrűsödik, egymásba futó vonalak hálójában, egymást keresztező vonalak hálójában, lehullott levelek holdfényes szőnyegén, egy üres gödör körül, hogyan végződik?”

Remek, na hogyan végződik, falom a sorokat, fejezeteket, bűnügyeket, konspirációt, leszek Elfrida, Ludmilla, Bernadett, és a motoros rendőr. Sodortatom magam, már nem akarom megfejteni, senkit, és semmit. A szavak, mondatok, vagy fejezetek önállóan is állnak, a fejezetcímek önállóan is, és önállótlanul is érdekesek, valójában teljességgel érdektelenek.

Termékeny író leszek, majd kínlódva író, aztán mindkettő, és hörpölöm a vagy-vagy bekezdéseket, melyekkel teljesen más irányt vehetne a történet. De hát nincs is történet. Calvinonak van tíz regénykezdeménye, egyikhez sincs igazán kedve, türelme, összefésüli őket. Sokkal mesteribb szerkesztő, mint író. Tisztán látja, hogy kell egy Olvasó, egy Olvasónő akik a végén együtt fejezik be I.C. Ha egy téli éjszakán egy utazó-ját, a keret, a tükör kerete körbeér. Borzongatóan okos szövegek, irigylésre méltó megoldások, posztmodern köntösben.

Akkor én most egy szimpla olvasónő akarok lenni, a fotelben, köntössel betakarva.

Telegdi Polgár István fordítói elfogultsága az utószóban „már-már illetlenül lelkes”, és utal Calvino igen-igen finom, szellemes, míves szövésére a semmi kanavászán. Kanavász: Színes fonalból készült gyengébb minőségű, erősen kikészített pamut v. lenvászon. Na ez Calvino.