Össznépi felejtés

Jelenünk minden millimétere több szögből, módon és dimenzióban (a szó szoros és átvitt értelmében is) agyondokumentált. Már nem az a kérdés, hogy rendelkezésre áll-e az információ, hanem az, hogy igaz-e, valóban fontos-e és főképpen az, miként/hol találjuk meg a számunkra releváns biteket ÉS hiteles tartalmat. Nap mint nap tapasztalom, hogy menthetetlenül elvesztünk ebben a dzsungelben.

Az információdömping miatt egyre gyorsabban felejtünk.

Az „össznépi felejtésnek“ néhány éve már nemzetközi neve is van, találóan PRESENTISM-nek hívják e jelenséget. Régebben minden tisztességes csoda évekig (esetenként évezredekig…) tartott, később már csak három napig, napjainkban pedig valószínűleg egy hirtelen kitört háború hírét is elsodorná Paris Hilton és Brad Pitt meghitt és a paparazzik által részletesen dokumentált románca. Persze csak akkor, ha ez a háború „kényelmesen“ messze zajlana a réveteg tévénéző kedvenc foteljétől, valamint a távirányítójába ügyesen integrált sörnyitójának élét/létét sem veszélyeztetné közvetlenül.

A mai kor embere szerte a világban gyakran találkozhat ténynek beállított feltételezésekkel és hírnek álcázott álinformációkkal. (Brit tudósok szerint…) A régmúlt emberéhez képest jóval intenzívebben és gyakrabban szembesülünk napi tevékenységünk során különböző üzenetekkel és friss impulzusokkal. Túl gyakran ahhoz, hogy mindegyikre a megfelelő intenzitással reagálni tudjunk. Agyunk automatikusan védekezik az információáradat ellen és vasszigorral szelektálja az üzeneteket.

A Google Books vállalkozás során folyamatosan tonnányi (már 2009 végén is több mint 10 millió!) könyvet szkenneltek/szkennelnek be és alakítanak valódi karakterekké szövegfelismerő programokkal. Ebből a gigászi digitális adatbázisból néhány éve kiszűrték, hogy az adott évet és eseményeit hányszor említik az alkotók és meddig teszik ezt.

A végeredmény (röviden) az lett, hogy egyre intenzívebben élik meg a jelent az emberek, sokszor utalva rá és ezután egyre gyorsabban felejtik el azt.