Kennedy F. János vagy Nixon Richárd volt jobb elnök?

A hazai tapasztalatok alapján elgondolkodtatott, hogy mi alapján tartanak egy politikust (és pártját) kompetensnek, avagy alkalmatlannak a népek.

Azon túl persze, hogy megválasztják-e. Akár többször is. Mondjuk négyszer. Kétharmaddal. Egyhuzamban. BTW: „A tehénlepény ízletes, kétmilliómilliárd légy nem tévedhet!” (Forrás: Piréz Nemzeti Mobilvécé Intézet.) Nota bene: a mitévő legyek (?), bár Egyiptomban még a bátorság jelképei voltak,  mára elég bizonytalan lények lettek… Továbbá, idézőjel-pajeszánál fogva iderángatva még egy mondást:

„A voks nem a jelöltet jellemzi, hanem a szavazót.” (Seth Godin)

A népszerű=jó és a népszerűtlen=rossz kétbites világmegfejtés alapvetően téves egy olyan világban, ahol a tájékozott és a kulturált polgár ritkább, mint árvaházban a szülői értekezlet. A legkézenfekvőbb persze az lenne, ha azt az államfőt szeretnék a választók, aki „alatt” (valójában fölött) jobban/boldogabban élnek. BTW: alatt-fölöttileg itthon sokan keverik a hűbéri hierarchia tetején trónoló királyt, a (liberális vagy illiberális) demokrácia első számú közszolgájával, a miniszterelnökkel. Főleg a prolik valamint a (kis és nagy)királyok…

Amúgy érthető lenne ez a pénztárca-barát pragmatizmus (rosszabb esetben farizeus opportunizmus), hiszen a lé határozza meg a tudatot. „Lé” alatt nem pálinkát, hanem pénzt értek, bár (a WHO szerint) egymillió alkoholista országa vagyunk. Továbbá, bár nyilván hiper-idealista (a vagyonkoncentráció növekedése miatt egyre hiperebb), érdekes (de halvaszületett?) „gondolatkísérlet” volt 2008-ban Bhutánban a GDP (Bruttó Nemzeti Össztermék) mellett/fölött a GNH (Bruttó Nemzeti Boldogság) index bevezetése.

Na de a szokásos hajtű és -meresztő kanyarok után, térjünk rá végre a címben jelzett tárgyra: JFK vagy Nixon volt jobb elnök?

Hahner Péter történész 100 történelmi tévhit című könyvét kiadásakor, kilenc évvel ezelőtt olvastam, hála Török Andrásnak, aki a Vademecum könyvklub kitalálójaként/előkostolójaként) küldte nekem el a könyvet. Ha megkérdeznénk 1000 amerikait (vagy magyart), hogy nevezze meg az általa legjobbnak és legrosszabbnak tartott amerikai elnököt, valószínűleg sokan JFK-t tartanák az egyik legrátermettebb, és Nixont az egyik legrosszabb elnöknek.

Helytelenül tennék.

A legtöbb történész számára John Fitzgerald Kennedy, aki 1961-től 1963-ban bekövetkezett haláláig volt az Egyesült Államok elnöke, inkább playboy és média-elnök volt, mint sikeres államférfi. (BTW: Imádom a híres berlini beszédét!) Gazdag apja (Joseph P. Kennedy), politikai kudarcainak kompenzálása érdekében minden hatalmát (és persze pénzét, továbbá, rossznyelvek szerint a maffiakapcsolatait is) bevetette, hogy valamelyik fia eljusson az általa elvárt politikai csúcspozícióba. Ennek érdekében a médiát ügyesen használva építette fel fia virtuális képét a választópolgárok számára. 

A valódi kép azonban nagyban különbözött az általa a fiáról megrajzolt(atott) mindig vidám, makkegészséges és felelős államférfitól. JFK lényegében gyermekkorától kezdve beteges volt, Addison-kórban szenvedett és folyamatosan gyógyszereket kellett szednie. Az egyik lába rövidebb volt és szinte állandóan hátfájás kínozta, ezért fűzőt kellett viselnie a derekán. Egyébként halálakor is fűzőt viselt, többek között ettől sem bukott előre a felsőteste az autóban, a fejébe hátulról becsapódó lövedéktől. Az egészség hiánya persze nem minősít egy államférfit, hisz sok politikus óriás is súlyos betegségekkel küzdött stresszel teli élete során. A britek legnagyobb stratégája, a legendás Churchill mániás depressziótól szenvedett, Kennedy honfitársa, Roosevelt pedig gyermekbénulással és számtalan egyéb komoly kórral küzdött hosszú pályafutása során. (A kiemelt jelentőséggel bíró csúcstalálkozón, Jaltában pedig már szinte alig élt.)

Kennedy betegségeiről persze nem tehetett, de arról már annál inkább, hogy valójában szinte egyetlen jelentős kormányzati eredmény sem fűződik a nevéhez.

Munkanélküliség elleni programja eredménytelenül zárult és az általa tervezett adócsökkentési programot sem fogadták el. Az a tény sem vált előnyére, hogy számtalan szeretője kiválasztásában is óvatlan és sokszor felelőtlen volt. Marylin Monroe, Marlene Dietrich és tucatnyi nője mellett, pl. egy dán náci kémnő és egy maffiafőnök kedvese, Judith Campbell Exner is megfordult az ágyában. Utóbbi nőkkel akár könnyen zsarolhatóvá válhatott volna elnökként. Az igaz, hogy Pulitzer díjat kapott egyik könyvére (Profiles in Courage, 1956), de sajnos nem ő írta a kérdéses művet. Ne legyünk azonban igazságtalanok, az Apollo-program (Holdraszállás) 1969-es sikere valóban fontos mérföldkő volt a hidegháborús időkben.

Amikor Kennedy az elnöki pozícióért küzdött, a másik (republikánus) elnökjelölt Richard M. Nixon volt, aki később (1969-1974 között) az Egyesült Államok 37. elnöke lett. A következő (1960. szeptember 26-án rögzített) felvételen JFK még szenátorként, Nixon republikánus alelnökként vett részt. Ez volt az első ilyen jellegű televíziós vita az Egyesült Államokban.

Tanulságos, hogy a televíziónézők többségének Kennedy, a közvetítést rádión követők többségének Nixon volt a meggyőzőbb.

JFK (és tanácsadói) megfelelően kontrasztos (háttértől elütő) öltönyt választottak az alkalomhoz, elnökjelöltjük napbarnított volt, egészségesnek tűnt és kisminkelték a felvétel előtt. Ezzel szemben Nixon (térdsérüléséből felépülve) szinte „beesett” a megmérettetésre, hiszen 50 államot turnézott végig a 26-át megelőző stresszes időszakban. E mellett ő és tanácsadói elkövették azt a hibát, hogy borostásan, smink nélkül ültették ki az alkalomra jobban „feltuningolt” JFK mellé.

Nixon belpolitikai sikerei

Elnökként Nixon belpolitikai sikerei nyilvánvalóak. Ő gyorsította fel az iskolák szegregációjának felszámolását: 1969-ben a fekete gyerekek 5,2%-a járt közös iskolába a fehérekkel, 1972-ben már 90 %-uk. Az ő javaslatára szüntették meg a sorozást 1971-ban az Egyesült Államokban. Megnégyszerezte a művészetek szövetségi támogatását. 1970-ben környezetvédelmi ügynökséget alapított és 642 új park jött létre elnöksége idején. Ő indította el a „Háború a rák ellen” elnevezésű programot is.

Az inflációt leszorította 2,7%-ra, a GDP 6,3%-kal nőtt, a reáljövedelem 4%-kal növekedett elnöksége idején, miközben az adók átlagosan 20%-kal csökkentek.

Nixon (és persze Kissinger) külpolitikai sikerei

„Tricky Dicky” Nixon 1972 májusában Moszkvába utazott. Ez a látogatás azért is különlegesen fontos volt, mert a már említett Roosevelt óta első amerikai elnökként tette a lábát szovjet földre és Brezsnyevvel aláírták a SALT (hadászati rakétarendszereket korlátozó) egyezményt. Szintén 1972-ben Kínába is elutazott. Ekkor még diplomáciai kapcsolat sem volt Washington és Peking között. Sokan „politikai holdraszállásnak” hívták ezt a látogatást és az aláírt sanghaji közleményt. (Kína, elnöklése után is rajta keresztül tartotta a kapcsolatát az USA-val.)

Mindezen sikerek azonban porrá omlottak, amikor beütött a Watergate néven elhíresült botrány. (Az új HBO minisorozatot itt találjátok, a régi filmeket pedig itt.) A sztorit ismerjük. 1972. június 17-én lehallgatókészülékekkel felfegyverkezett betörőket (egyikük Nixon újraválasztási bizottságának alkalmazottja volt) fogtak el a demokrata Párt főhadiszállásán, a washingtoni Watergate irodaházban. Nixon ugyan valószínűleg nem tudott a tervezett betörésről, de óriási hibát elkövetve utólag fedezni próbálta a tetteseket. Ez a kirívó szarvashiba később odáig eszkalálódott, hogy bár 1973 januárjában megszületett a vietnámi háború lezárását jelentő Párizsi békemegállapodás, 1974. augusztus 9-én lemondani kényszerült. Beszédes, hogy 1994-ben, amikor eltemették, öt amerikai elnök tette tiszteletét a sír mellett.

Kennedy külpolitikai és hidegháborús tevékenysége

Vietnámban, súlyosan túlértékelve a déliek hadseregének erejét, 800-ról csak 17.000 főre növelte az ott állomásozó amerikai csapatok létszámát, miközben a szakértők és a CIA 200.000 katona (!) azonnali kivezénylését javasolta. (Amivel a történészek utólagos véleménye szerint, valószínűleg viszonylag gyors sikert érhettek volna el, a hosszan elhúzódó háborúval szemben.)

1961. Kuba. Zapata Művelet. A sztorit hallottuk elégszer. Kubai fegyveresek szálltak partra a Disznó-öbölben. A CIA (naná) képezte ki őket Guatemalában és Nicaraguában, speciálisan Castro hatalmának megdöntésére. Az egész beavatkozást még az előző slepp (Eisenhower-adminisztráció) tervezte meg. Kennedy akkor egyetértett, az akció elindulásakor azonban erősen csökkentette az USA által nyújtott segítség mértékét, ezzel biztos kudarcra ítélve az ügyet. Ez is közrejátszott abban, hogy Castro még szorosabbra fűzte a szálakat a Szovjetunióval.
1962. Rakétaválság (szintén) Kubában. Ezt is számtalanszor hallottuk/olvastuk már. Végeredmény/kiegyezés: az USA kivonta rakétáit Törökországból, a Szovjetunió nem telepített oda, ahol korábban sem voltak rakéták. (Nem akarok azonban igazságtalan lenni, hiszen a fő cél nyilván az atomháború kirobbanásának elkerülése és a jövőbeni enyhülés elősegítése volt.)
1963. A három oldalú egyezmény. Ez viszont valóban egy vitathatatlan hidegháborús siker: Tavasszal az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia aláírta azt az egyezményt, mely kizárólag föld alatti nukleáris tesztrobbantásokat engedélyezett.

Mindebből a tanulságot vonja le mindenki maga. Megjegyzem, a hatvanas évek óta óriási fejlődésen ment át az általam sokszor ekézett tudatipar és az adatalapú politikatechnológia is. Ráadásul itthon mára összehasonlíthatatlanul aránytalanabb (KESMA hegemónia) a média felületek eloszlása/elosztása a kormányzó párt és az ellenzék között, mint a ’60-as évek (vagy napjaink) Amerikájában…