Bognár Péter: Élni kell, hajózni nem kell

A következő, barokkosan cifra bekezdés a hetedik fejezet elején található, és talán jó ízelítő a könyv egyéni, vicces hangjából.

„Az éjszaka fennmaradó részét a bázison töltöttem, elvégeztem a papírmunkát, és jegyzeteket készítettem, vagyis megpróbáltam rendszerezni a nap folyamán engem ért benyomásokat, és az azok alapján bennem kialakult elképzeléseket. (…) A polgárőrmunkának ezt a részét kifejezetten szeretem. Ilyenkor, ha becsukom a bejárati védmű ajtaját, teljes csönd van a bázison, ugyanis az irányításom alatt dolgozó állományt éjszakára vagy mozgó figyelő-jelző szolgálatra küldöm, vagy otthonában pihentetem, (…) így az érdemi munkát általában ezekre az órákra vagyok kénytelen halasztani. Ezek az órák azok, amelyek képesek az éppen folyamatban lévő ügyek véglegesnek hitt körvonalait megbontani, hogy a tények alkotta összefüggésrendszert átrendezve kijelöljék az olykor meglepő, máskor banális, de végül egyedül helyesnek bizonyuló irányt.”

Elejétől a végéig egy falusi polgárőr parancsnok, Oktáv belső monológját halljuk. Ő már a történet elején előre-hátra utalgat egy gyilkosságra. Hamar kiderül, hogy ez nem csak az ő fantáziájában létezik. Azt is megtudjuk, hogy már tíz éve külön költözött feleségétől, két szenvedélye közül az egyikkel fel is hagyott: volt garázsában már kihasználatlanul hever az ipari teljesítményű, négymotoros aprítógép. Annál inkább hódol másik hobbijának: a falusiak okulására (Plutarkhosz nyomán) lépten-nyomon felidézi a görög és római politikusok viselt dolgait – és ezt az áldozatok meglepően jól tűrik. Oktáv monológjai zavarosnak tűnnek, de határozottan van bennük rendszer.

A polgárőrség telephelye (ahol Oktáv meghúzza magát) csak egy kis részét foglalja el a hajdani Mintagazdaságnak. A többi részen néhány éve egy helybéli, külföldön karriert csinált egykori fenegyerek „felnőtt segédeszközöket” előállító gyárat rendezett be. Ám ez a regény idejében már bezárt – ezt a plébános úr érte el, ideológiai alapon… Van még egy fontos esemény, amely a közelmúltban felkavarta a falu életét, mégpedig egy műkedvelő színielőadás, amelyet a polgármester úr saját maga ellen irányuló gúnyiratnak értelmezett, és bosszúért kiáltott. Oktáv ebben az ügyben is nyomozni kezdett.

Annál is inkább, mert a polgármester úr megfenyegeti Oktávot, „hogy úgy néz ki, másra lesz kénytelen bízni a ponty őrzését, mert egyesületünk működési engedélyét a történtek után a jövő évre nem fogja meghosszabbítani, vagy ha mégis, akkor meg fogja találni a módját annak, hogy másképpen lehetetlenítse el a munkánkat, és hogy vissza fogja bontani a bázist, és aztán eredeti funkciójának megfelelően szamarakat vagy kis testű lovakat telepít az egykori silóaprítóba, hogy körbe-körbe sétálva járják végtelen és értelmetlen köreiket, és kukoricaszárat és más hasonlót aprítsanak a teheneknek, amelyeket csak azért fog beszerezni, hogy legyen mire hivatkoznia, amikor felmondja a bérleti szerződést”. 

Mint ebből a (többször is, monomániás pontossággal felidézett) gondolatfutamból is érezhető, a főhős szavaiban van valami viccesen darabos és archaikus.

Vannak bonyolult kifejezések, amelyeknek annyira megörül, hogy újra és újra hajszál pontosan megismétli őket. Afféle állandó jelzőként szolgáló bővített mondatok ezek, az író igen jó leleménye ez, amelyről stílusa messziről felismerhető. Van még egy rejtélyes szereplője a könyvnek: egy Bognár nevű író, aki nem is nagyon tagadja, hogy a színielőadás alapját képező pamfletet ő írta, sőt át is adja a szöveget Oktávnak. Ő pedig szerencsére meg is osztja azt velünk. Témája a hős athéni hadvezér, Alkibiadész meghurcolása, némileg a mai Facebook lincselések modorában – igen szabados, mondhatni 21 éven felülieknek való nyelvezettel.

A könyv egy másik pontján elolvashatjuk Bognár keresetlenül malac, trágár nyelvezetű dramolett  emlékfüzérét arról, hogy milyen nőkkel, milyen kalandjai voltak, mielőtt megtalálta volna az igazit.

Óriási könyv ez, több, mint egy ígéretes prózaírói indulás.

Legerősebb vonása a döbbenetesen sűrű atmoszféra, és a több tucat, remekül egyénített falusi figura óraműszerűen mozgatott panoptikuma. Azóta már megjelent a folytatása is, ami elnyerte a Békés Pál-Díjat. Valami azt súgja, hogy nagyon nagy dolgok vannak itt készülőben.

(Magvető, 2022. 320 o., ára 3499 Ft.)

Török András művelődéstörténészt 17 éve ismerem. András volt már: műfordító, tipográfus, angoltanár, kulturálisminiszter-helyettes, a Mai Manó Ház és a Summa Artium alapító igazgatója, az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) elnöke és most (többek között) ő a Fortepan önkéntes menedzsere.

2018 és 2019 között remek könyvajánlóit ezen a felületen is publikálta, ezt a gyakorlatot elevenítjük fel blogfolyamunk csütörtöki napjain 2023/24-ben. (Tényleg páratlan Budapest útikönyvéről itt olvashattok.) A 2010-ben András által indított Vademecum Könyvklub tagjai egy kulturális ajánló hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, a hírlevélíró gondos választása szerint. E klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni a Könyvklub titkáránál, Kajta Barbaránál lehet: titkarsag@summa-artium.hu, +36 1 318 3938. A B42 kóddal 4.2% kedvezménnyel vásárolható meg a klubtagság, melynek magam is lelkes résztvevője vagyok. Mindenkinek szívből ajánlom! (Blogger42, a szerkesztő.)