Orhan Pamuk: A pestis éjszakái

Valaha azt tanultam a modern történelmi regény kialakulásáról, hogy az írók rájöttek arra, hogy a történet főszereplőjének legjobb, a valóságos történelem mellékszereplőit választani – mert akkor több tér nyílik a képzelet számára.

Nos ennek a zömében 1901-ben játszódó nagyregénynek több főszereplője is van. Elsősorban Minger, a néhány tízezer fő lakta, vegyes, török-görög lakosságú sziget, Krétától kissé észak-keletre. A legelső lapokon egy részletes térkép mutatja be a sziget elhelyezkedését, a fővárost, és a kikötői negyedet, ahol a többi főszereplő él. Ők Sami pasa, a sziget kormányzója, Nuri doktor (a pestis miatt ideküldött járványügyi szakember) és fiatal felesége, Pakize szultána (aki levelek százaiban számol be Hatice nővérének a szigeten történtekről), az ő testőrük, az idevalósi Kâmil őrnagy és mások.

A különlegesen egyénített szereplők annyira élnek, hogy szinte leugranak a regény lapjairól.

Érdekes főszereplő még a narrátor is, akiről eleinte azt hisszük, hogy maga az író, aki az első lapokon elmondja, hogy eredetileg csak egy előszó írására kérték fel, Pakize szultána leveleinek kiadásához, de aztán belekeveredett az anyagba, és inkább regényírásba fogott. Néhány lappal később aztán a narrátor beismeri, hogy nyilván azért érdekelte őt annyira ez a történet, mert ő maga is nő… Hoppá! Tehát a narrátor kitalált személy. A regény vége felé aztán azt is megtudjuk, hogy a narrátor egyenes ági leszármazottja Nuri doktornak és a szultánának. Mert az utolsó félszáz oldal elmeséli a sziget máig tartó történetét.

A cselekmény nemcsak megdöbbentő fordulatokban gazdag, de tartalmaz egy vérbeli krimiszálat is. (Ezt az író egyáltalán nem blicceli el, bár egy ideig halogatja a gyilkos kilétének felfedését.) Mint minden jelentős regény, ez is több szinten élvezhető. Egyszerre ábrázol, szórakoztat és tanít. Ennek eszköze a pestisjárvány. A szereplők beszélgetéseiből értesülünk róla, hogy a XX. század legelején bár a pestist gyógyítani még nem tudták, de igen sokat tudtak róla, például azt, hogy a fertőzés hogyan terjed, és hogyan lehet – karantén segítségével – visszaszorítani.

A modern ember azt hiheti, hogy ez a kétszer kettő négy esete, de a mingeri történések dermesztő életszerűséggel mutatják be, hogy mindenki a saját hiedelmei és vallásos háttere szerint viszonyul a szabályok betartásához. Másképp a sok nyelven beszélő görög kereskedő, a muzulmán, olvasni alig tudó kereskedő, a derviskolostorok sejkjei (igen, van vagy fél tucat, ezek egymást is nyírják), az újságíró, a titkosszolga, a patikus, az arab katona, az özvegy tanárnő.

Sok száz oldal után esik le a tantusz: ez a regény többek között az emberi társadalom kormányozhatóságáról szól. Ami az 1901. év Mingerén igencsak nehezített pálya volt: a lassan, de biztosan széthulló Oszmán Birodalomban, ahol a Tanzimat reformkorszak legtöbb újítása megfeneklett. Hiszen már amikor tombol a járvány, akkor se lehet a karantént tisztességesen betartatni, pedig a hatalom egyre folytatja vándorútját, és egyre meglepőbb kezekbe kerül… Mígnem egy ponton… De innét már nem lehet tovább mesélni a kacskaringós történetet.

Legyen elég annyi, hogy egészen a 657. oldalig tartanak a fordulatok ebben a magával ragadó és mindvégig letehetetlen regényben.

Orhan Pamuk (a 2005. évi irodalmi Nobel-díj és vagy húsz más A-kategóriás kitüntetés tulajdonosa) ma is Törökországban él, bár folyamatos jogi- és sajtótámadásoknak van kitéve. E könyve kapcsán például azért próbálták perbe fogni, mert úgymond könyvében gúnyt űz a modern török állam alapítójából, Musztafa Kemál Atatürkből – aki természetesen nem szerepel a könyv lapjain. (Habár…) A könyvet Pamuk hat évi munka után a pandémia mélypontján jelentette meg. Sokan azt hitték, hogy arra reflektál. Pedig a 2010-es évek közepén senki nem gondolhatott ilyesmire. Ellenben klasszikus példája annak, hogy az élet olykor utánozza a művészetet.

Olvasás közben mindvégig izgatott, hogy hol húzódik a könyvben a valóság és a fikció kanyargós határvonala. Nem akarok szpojlerezni, de annyit kijelenthetek, hogy az Oszmán Birodalom minden kétségen felül létezett, sőt 1901-ban valóban volt pestisjárvány… Létezett továbbá Hatice szultána, akinek a levelek szóltak… Sőt, a regény vége felé kétszer is emlegetett Orhan Pamuk regényíró ma is él és jó egészségnek örvend.

(Helikon Kiadó, 2023. Fordította Nemes Péter. 567 o., ára: 5999 Ft.)

Török András művelődéstörténészt 17 éve ismerem. András volt már: műfordító, tipográfus, angoltanár, kulturálisminiszter-helyettes, a Mai Manó Ház és a Summa Artium alapító igazgatója, az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) elnöke és most (többek között) ő a Fortepan önkéntes menedzsere.

2018 és 2019 között remek könyvajánlóit ezen a felületen is publikálta, ezt a gyakorlatot elevenítjük fel blogfolyamunk csütörtöki napjain 2023/24-ben. (Tényleg páratlan Budapest útikönyvéről itt olvashattok.) A 2010-ben András által indított Vademecum Könyvklub tagjai egy kulturális ajánló hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, a hírlevélíró gondos választása szerint. E klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni a Könyvklub titkáránál, Kajta Barbaránál lehet: titkarsag@summa-artium.hu, +36 1 318 3938. A B42 kóddal 4.2% kedvezménnyel vásárolható meg a klubtagság, melynek magam is lelkes résztvevője vagyok. Mindenkinek szívből ajánlom! (Blogger42, a szerkesztő.)