Karácsony egy könnycseppben

Sokan azt hiszik, hogy a Télapó, azaz Mikulás szerelésének színei a Coca Cola-tól erednek. Ez nem egészen így van, a Mikulás viselete már nagyjából a mai formájának megfelelt, mikor is az említett konszern a mikulást reklámfigurájának szemelte ki.

Ha a Coca Cola Mikulás bácsi arculatát nem is maga teremtette, azért annak népszerűsítésében és elterjesztésében kiemelkedő szerepe volt. Mint ahogy a modern fogyasztói társadalomnak is kiemelkedő szerepe van a mai karácsonyértelmezésünkben.

Karácsonyértelmezésünk pedig nagyjából az ajándékozásról és ajándék várásról szól.

Az örömünnep időközben egy piaci indikátorrá vált, a karácsonyi forgalmak alapján vissza lehet számolni mennyire tekinthető sikeresnek az egész esztendő. A karácsony, mely vallási értelemben elmélyülést, megtisztulást, nem vallásos mai értelmezésben pedig a szeretet ünnepét jelenti, mára egyfajta fogyasztási csapdává vált, amibe – tetszik, nem tetszik – mindenki belesétál, mert társadalmunk nem ismer más alternatívát. A mi piacgazdaságunkban ugyanis a jólét előfeltétele a fogyasztás – fizesse meg hát mindenki jólétének árát, ha jól él, ha nem!

A karácsonyi lelki megtisztulás rituális aktusa, szeretteink és felebarátaink szimbolikus megajándékozása. Nos ezt az ajándékozási hagyományt manipulálja konzumtársadalmunk végletesen, az ajándékozási szokásokat kényszerpályára helyezve és az emberekben azt az érzést keltve, hogy egymást túllicitálva kell költekezni, mert a szeretetnek pénzben kifejezhető mértéke van.

Valóságos fogyasztási láz tör ki karácsonyt megelőzően, s mire a fán meggyulladnak a gyertyák, megszólal a karácsonyi zene, már senki sem örül igazán, mert akkora árat fizet érte – és most nem csak pénzben kifejezve – hogy mindez erősen relativizálja boldogságát. Egyébiránt a gyertyák már egy hónapja égnek az áruházi karácsonyfákon, a zene meg már ugyan ennyi ideje szól mindenütt a városban, tehát bensőségességről ilyen értelemben sem beszélhetünk.

A pénzre váltott szeretet karácsony nélkül is a mi társadalmunk sajátja.

Az ajándékok vásárlásánál kvázi fontossági sorrendbe kell állítani szeretteinket, ismerőseinket, barátainkat. Munkahelyeken az ajándékok nagysága nagyjából a fizetések mértékével, a beosztásokkal arányos. A szeretethez pedig nagyjából annyi közük, mint a tizenharmadik havi fizetésnek.

A karácsonyi kényszer ajándékozások legperverzebbike azonban, hogy sokszor még az említett „szeretethierarchia“ sem elég, mert a gazdag barátoknak nagy ajándék, a szegényeknek kicsi dukál. Össztársadalmi perverzió lett tehát a mi meghitt szeretetünnepünkből és én annyiszor elhatároztam már, hogy időben elmenekülök valahová, a világ egy más, csendesebb zugába, hogy ebből a túlpörgetettségből eredő stresszt elkerüljem, de eddig sosem sikerült.

Olybá tűnik a lelki kötődések gyermekkorom szent karácsonyai iránt túl erősek ahhoz, hogy csak úgy el tudjam szakítani őket. És minden vadhajtáson túl, azért csak vannak felemelő pillanatok, amikor az ember elégtételt kap a sok megpróbáltatásért.

Huszonnegyedikén a legnagyobb stresszben hívott fel alkalmi kertészem, hogy jókívánságokba csomagolva emlékeztessen rá, neki is ígértem valamit. Emlékeztem. Gyorsan megbeszéltem vele egy találkozót, valahol fél úton az ő és az én tartózkodási helyem közt. Ő villamossal igyekezett a megbeszélt helyre, én autóval érkeztem, s még bosszankodtam is, hogy várnom kell rá a legnagyobb sietségben. Hólapátolásból jött, mert  télidőben nincs kerti munka. Mikor hevenyészve egy tízezrest a kezébe nyomtam, elcsuklott a hangja és elérzékenyült. A szemében megjelenő könnycsepp nekem akkor szebben ragyogott, mint a legfenségesebb karácsonyfa dísz.

Néhány éve karácsonykor azt írtam, sosem érzem magam közelebb Istenhez, mint mikor szenteste a sok tágra tárt, boldog gyerekszemben csillagszórók fénye ragyog. Azt hiszem ez kiegészítésre szorul.

Olykor egy-egy könnycseppben ragyognak csillagszóró fények karácsony idején.