Édes kettesben egy milccel a Margitszigeten

Több mint hat évvel ezelőtt írtam ezt a cikket, érdekes, hogy azóta valóban mekkorát léptek előre a MILC vázak/obik.

A DSLR fényképezőgépek képminősége a kompakt gépekkel szemben megkérdőjelezhetetlen és ráadásul lehet rajtuk objektívet cserélni. A kompakt gépek viszont jóóóóval könnyebbek. (Az a jó fényképezőgép, amelyik nálad van, amikor történnek az igazán fontos események.) Ennek a három (kisebb súly, cserélhető objektív, jobb képminőség), látszólag ellentmondó paraméternek próbál (?) megfelelni az új MILC (Mirrorless Interchangeable Lens Camera) kategória. Ezeknek a gépeknek a váza, a tükör elhagyása miatt, eleve karcsúbb és a mikronégyharmados (MFT=Micro FourThirds, M4/3) objektívek is jóval rövidebbek a DSLR kamerák obijainál.

A csoport egyik jeles képviselőjét, egy Olympus PEN EP-5-öst faggattam ki a Margitszigeten, hogy mit gondol minderről a gyakorlatban. 

Ez alapvetően egy szubjektív beszámoló, nem tesztképeken keresztül szeretném tudományosan „megszakérteni” a gépet. Ráadásul lelkes amatőrként nem is értek kellőképpen hozzá. (Aki kíváncsi a gép műszaki paramétereire, itt megtalálja a teljes leírást.) A Canon 5D után persze a legelső élményem az volt, hogy mennyire könnyű a gép/objektív kombó. Egy Olympus (Zuiko) 45 mm-es (f1.8) obi volt nálam, ami a négyharmados rendszer (17,3 x 13 mm-es lapkájának) 2x-es crop faktora miatt (kisfilmes géphez képest) egy 90 mm-es obinak „felel meg”. (Valószínűleg „portrézni” is alkalmas eszköz.)

Bár az EP-5-ös is tud HD videót rögzíteni, az MFT bajonettes obikat szépen fel lehet kattintani egy Black Magicre, és indulhat a nagydinamikás mozgóképes móka. Ügyelve arra, hogy a kisebbik Black Magic (BMPC) csöppnyi szenzorja miatt, kb. 3x crop faktorral számolhatunk. Magyarán ez a 45 mm-es obi egy (virtuális) 135 mm-esnek felel meg. (Szintén a kisfilmes vázakhoz képest.)

Kissé furcsa arányúak a lenti (RAW-ból konvertált), 4:3 képek az 5D-nél megszokott 3:2 arányhoz képest, de szerethetőek. (Sőt, még a négyzet alakú képeket is kedvelem. Vivian Maier Rolleiflex 4×4-eseit pedig imádom.) Persze az Olympus is felkínálja a DSLR-eknél megszokott 3:2 arányt, sőt a 16:9 mellett a négyzet alakú kivágást is. (Nyilván ilyenkor veszítünk a maximálisan elérhető pixelszámból.) Témától függ, de a 16:9-nek fotónál is lehet előnye, ha jellemzően csak tévén nézegetjük majd a (landscape formátumú) képeinket. Ilyenkor, ha gyorsan adódik egy állóképet igénylő téma, célszerű megtanulni gyorsan képarányt váltani, különben viccesen fog mutatni a 16:9-es tévénken a „9:16-os” portré… 

Népszerű képzavarral élve, a váz megtervezésekor az Olympus felült a népszerű retró hullámra és (szerintem) ügyesen lovagolta meg ezt a trendet. A fényképezőgép klasszikusan szép, masszív és a kezelőszervek minősége magas, elrendezésük logikája hamar megtanulható. A két vezérlőtárcsával villámgyorsan állítható a legtöbb fontos paraméter. A beépített WIFI is hasznos lehet, ha pl. egy nehezen hozzáférhető helyről akarunk exponálni, vagy beállítani a gépet, egy okostelefon (vagy táblagép) képernyőjéről vezérelve azt. (Ez már a GoPro-nál is bejött nekem.)

Tetszett a kihajtható, 1 millió pixeles LCD is (soha nem volt ilyen opcióval ellátott fényképezőgépem, ezért nem hiányzott az OLED display). Így néhány centire a sáros talajtól is kényelmesen tudtam képeket készíteni. Mivel érintőképernyő, a fókuszpont beállításában is (egyszerűen rábökve) hasznos segítséget nyújtott az LCD. A külön megvásárolható, vakupapucsra rögzíthető (dioptria korrekció tárcsás) EVF bár drága, de tényleg szükséges darab, közel 2,4 millió pixelt nézegethetünk benne. A kollázs készítés, művészi szűrők lehetősége „nem hozott lázba”, aki vágyik az ilyen csecsebecsékre, szerintem jobban jár, ha a számítógépén végzi el ezeket a feladatokat.

Összességében nagyon tetszett a kis retró kinézetű Olympus, értő kezekben jó párost alkot egy tükörreflexes géppel.