„Gyártsd le nekem aranyból – gondolta Stirlitz. Anyád – gondolta a Corbusier fotel.” – Avagy az oroszok már Milánóban vannak.

Anyád – gondolta a Corbusier fotel

Mielőtt belevágnék élménybeszámolómba, előbb szeretném érzékeltetni viszonyomat a témához. A témához, ami nem más mint a design. Design-addikt ember vagyok, a tárgykultúra messze erősebben varázsol el, mint bármilyen természet alkotta csoda. Így történhet, hogy Hamburg vagy Párizs, számomra sokkal vonzóbb desztináció, mint pl. a Maldív-szigetek. Sorolhatnám még kedvelt városaimat, de Milánó mind között külön zugát birtokolja szívemnek. Milánó számomra egyfajta design-Mekka, ahol a ruha,- és bútortervezés természetes közegében születik és ahova évről-évre imádok elzarándokolni.

Ez a jeles esemény az iSaloni bútorvásár, amit már hetek óta úgy vártam, mint a gyerek az ajándékbontást a Karácsonyi vacsora alatt. Feltérképeztem és kinyomtattam a kiállítók listáját sőt, optimális útvonalakat terveztem, gondosan rangsorolva a standok prioritását. Többször is ellenőriztem ki ne hagyjak valakit, ezzel végzetes hibát vétve „El Camino”-mban.

Természetesen a ruhatáramat is átválogattam és a szempont nem az új WizzAir kézipoggyász szabályzata volt, de még csak a praktikum sem (apropó, ezt a szót nem is ismerem). Egyszóval felkészültem a relevációra, ami nem is maradt el.

Itt most nem térnék ki a parkolás megpróbáltatásaira, vagy az olasz sofőrökre, akik számára a burkolati jelek maximum irányadóak és a kormány mögött elhelyezett irányjelző karocska valamilyen rejtélyes és kezelhetetlen csúcstechnika. Ugorjunk.

Mint valami előjáték, húztam kicsit az időt az aktus előtt.

Ott álltam a kapuban, kezemben szorongatva jó előre megváltott jegyemet. Odasiettem a legközelebbi információs táblához (mintha nem tudnám betéve) és kiszáradt ajkamat nyelvemmel nedvesítve formáztam némán a kiállítók nevét. Mint valami előjáték, húztam kicsit az időt az aktus előtt.

Belépve a standokra, feldolgozhatatlan élmény fogadott. Minden kiállító igyekszik kitűnni valamivel ami nem egyszerű, hiszen ez valóban az élvonal. Bútorban és lámpában mindenki itt van aki számít. Köztük mi is – a Manooi lámpamanufaktúra standján Héder János tervező-tulajdonos köszönt. Évek óta visszatérő belsőépítészként még az a plusz élmény is megadatik, hogy itt-ott ismerősként üdvözölnek.

Anyád – gondolta a Corbusier fotel

A látogatók heterogén tömege hömpölyög a kiállítás teljes területén. Ott vannak a mérőszalaggal és fényképezővel felfegyverkezett ipari kémek Kínából, akiket bár igyekeznek elhessegetni, mégis a copy bútorok már holnaptól tömeggyártásban lepik majd el Európát. Aztán a hivatalból érkező, általában német, skandináv és angol öltönyös-kosztümös viszonteladók, katalógusoktól rogyadozó bőröndöt húzva maguk után, homlokukon „ez is csak egy munka” felirattal. És persze mi, design-sznobok, akik egymást végigmérő, elismerő biccentéssel nyugtázzuk – egy nyelvet beszélünk.

És itt van a milánói bútorvásár 1-es pavilonjának emblematikus látogató archetípusa – a harcosabb napokat megélt orosz milliomos. Karfiolos birkózófülei között, arcán árulkodó hegek rajzolják karakteressé az ideges tekintettel pásztázó gladiátort. A designer póló hatalmas logója amorf torzulattal feszül nyugdíjazása óta eresztett pocakján, melyre a fehér, lehetőleg krokodil bőr cipő orra, Aladdint idéző kunkorral mutat. Kezén elképesztő méretű aranyóra, melynek bonyolultságára a „grand complication” jelző csúfolásnak hat. És az elmaradhatatlan escort, a stiletto-n tipegő, szürreálisan erős színekkel sminkelt szöszi, akinek arcpírja gyerekkorom retusált Lenin képeit idézi.

Az ő – diplomatikusan aposztrofálva – egyéni ízlésvilágukat immáron évek óta külön pavilon szolgálja. És a „szolgálja” bizony nem is lehetne kifejezőbb, mert itt az igény diktál. Itt bizony háború van, hallgatnak a múzsák. Potom 6000 Euróért választhatunk kedvencünknek barokk kutyaágyat – természetesen kasmír szövettel, de van itt aranyozott trón és márvány korinthoszi oszlop is minden mennyiségben. Szinte látom, ahogy XVI. Lajos fűzi Buddhát, hogy engedje kutyaként reinkarnálódni – mondjuk Minszkbe.

Próbálnék objektív maradni de amellett, hogy „Az orosz ízlés evolúciója” című könyv nem épp terjedelmes, az 1-es pavilon kiállítóinak kutya kötelessége lenne bocsánatot kérni az esőerdőktől, a katalógusokra pazarolt papír miatt.

Anyád – gondolta a Corbusier fotel

A bazári külön pavilonban otthonosan cirkáló oroszok számára Milánónak semmi köze az általam szeretve látogatott kiállításhoz. Csak itt eshet meg a címbéli gondolat: „Gyártsd le nekem aranyból – gondolta Stirlitz. Anyád – gondolta a Corbusier fotel.”