Szarban van a kapitalizmus

Szarban van a kapitalizmus

Ha a ciprusi parlament megszavazza a bankbetétek egyszeri megadóztatását, a szabad piacgazdaság történetében új fejezet kezdődik. A magántulajdon eleddig megkérdőjelezhetetlen szentségének állami szintű semmibe vétele ugyanis a szabad piacgazdaság, vagyis a kapitalizmus egyik tartópillérét dönti le, s kérdés, hogy a maradék pillérek képesek-e még a szisztémát fenntartani. Az eset azonban – bár ezt sokan nem hajlandóak tudomásul venni – precedenst teremt, a világunk rendjének szűzi tisztaságán immáron kimoshatatlan folt esik.

A legördögibb a jelen események menetében, hogy igazán nincs is kire haragudnunk, a dolgok ördögi logikája vezetett el idáig, bűnösök és tettesek nélkül. Mert ugye azt az álláspontot sem lehet józan érvekkel megtámadni, hogy a ciprusi államcsőd költségeit ne kizárólag az uniós államok adófizető polgárainak terhére orvosolják, figyelembe véve azt a szintén nem elhanyagolható körülményt, hogy Ciprust már régóta egyfajta élősködőnek tekintik az Unión belül, hiszen a  szigetország államháztartásának jelentős részét offshore cégekből származó bevételekből finanszírozzák.

Mint tudjuk az offshore átvitt értelemben adóoptimalizálást jelent, azt, hogy az offshore cégek tulajdonosai nem hazájukban, hanem a jóval előnyösebb feltételeket kínáló adóparadicsomokban, például Ciprusban adóznak, ahol azonban – bár fiktív székhelyük ott van bejelentve – nem folytatnak valós gazdasági tevékenységet, a cég jószerével csak egy postaládával és pár bankszámlával van képviselve. A viszonylag alacsony átalány adók mellett is – a nagy számok törvénye alapján – búsás haszon marad a kis országban.

Így tehát érthető, hogy a vezető uniós államok kormányai felhorkannak a gondolatra, hogy a ciprusi államcsődöt a bajba jutott ország saját áldozatvállalása nélkül, egyedül nekik kell finanszírozni. Ezért a szükséges 15,8 milliárdos hitel jó egyharmadát, 5,8 milliárdot a bajba jutott ország saját forrásaitól várják. Ez pedig – egyéb lehetőség nem lévén – az óriási ciprusi bankbetétek megadóztatását jelentené.

Hatalmas nyomás nehezedik a ciprusi parlamentre. IMF hitel nélkül elkerülhetetlen a csőd, a hitel feltétele a saját forrás, ami csupán a betétekre kivetett adóval érhető el. A másik nagy dilemma viszont az, hogy milyen arányban terheljék mindezt a saját lakosságra, ergo azáltal, hogy a kisebb betéteket is megadóztatják, s milyen arányban a nagy betétekre, ami inkább a külföldi cégeket sújtaná. Ha a saját polgáraikkal csesznek ki, az egyrészt hazafiatlan dolog, másrészt szavazatokba kerül. Ha az idegen tőke kárára döntenek, veszélybe sodorhatják a szigetország gazdasági jövőjét, mert ez a megoldás aláássa a külföldi tőke ciprusi bankokba és kormányba vetett bizalmát.

Magunk között az államháztartás csődjéről a külföldi nagybefektetők tehetnek legkevésbé, ők egy fillérébe sem kerülnek Ciprusnak, ellenkezőleg, még finanszírozzák is az államháztartást. A ciprusiak éltek nagy-lábon  ők nyújtózkodtak tovább, mint a takaró ér. Az elmondottakból érzékelhető, hogy nincs jó megoldás – vagy az egyik, vagy a másik kezébe harap a ciprusi kormány. A legújabb hírek alapján az az álláspont kerekedik felül, miszerint inkább saját polgáraikat kímélik. Az Uniónak mindegy, ezt a ciprusi parlamentre bízza. Neki a pazarló ciprusiak éppúgy a bögyében vannak, mint a saját nemzetállamaikat megkurtító finánczsonglőrök, akik az adókényszer elől Ciprusba menekülnek, s pénzüket is ott rejtegetik.

A ciprusi kormány – ha esze volna – a nagybetétesek egész pénzét lenyúlná, mert, hogy a befektetők a bankzárlat feloldása után észt vesztve menekülnek, az logikus. Hogy aztán Ciprus miből él, az kevésbé logikus – nyitott kérdés marad. Az is nyitott kérdés, hogy ilyetén precedens eset láttán, hová menekülhet még egyáltalán a pénz, mert Dijsellbloem tőzsdéket sokkoló kijelentése után immáron sehol sincs biztonságban. Jeroen Dijsselbloem, az euróövezeti pénzügyminiszterek tanácsának elnöke kijelentette, hogy a jövőben más országok is számíthatnak erre a megoldásra egy krízis elkerülése érdekében.

A betétek megadóztatása – még ha egyszeri is – nem adó, hanem sarc. Statáriális módszerrel, bankzárlattal a pénzt egyszerűen elveszik. A gazdaság szereplőinek még csak sanszot sem adva arra, hogy felkészüljenek, hogy valamire is reagáljanak. A politikusok tehát saját polgáraikkal fizettettetik meg rossz munkájuk következményeit. Normális esetben is így van, de a játékszabályokat előre írják, s csak az vesz részt a játékban, aki ezzel egyetért.

Egy demokráciában, aminek gazdasági alapját egy liberális piacgazdaság adja, már olyan jelzők is gyanúsak, mint a szociális piacgazdaság, mert aki eleget élt a huszadik században, annak ijesztő példák lebegnek a szeme előtt. Például, hogy a köztársaság – ami néphatalmat jelent – meg van a népi jelző nélkül is, mert a népköztársaság – népi néphatalom – már valami rosszat sejtet. A piacgazdaság lényege, hogy megkötések nélkül tudjon létezni, hogy a gazdaságot optimális esetben tényleg a piac szabályozza.

Az államnak – felügyeleti szerepe mellett – jó esetben csak arról kéne gondoskodni, hogy a hosszútávú gazdasági és népjóléti koncepcióját érvényre juttassa elsősorban adó és kamatpolitikája segítségével. Ettől az elvtől azonban a világ már régóta elbúcsúzott. Az állam túl mélyen és túl érzéketlenül avatkozik be a gazdaságba, s voluntarista akciói előre nem látható következményeikkel bosszulják meg magukat. Hasonlóan, mintha csak egy kuruzsló gyógyítana mindenféle szerekkel, amiknek az egészségre gyakorolt késői hatása nem ismert.

Pedig jelen esetben egyszerű a képlet. Ha a piacgazdaság lényegét, ami az egyéni kezdeményezésben és érdekeltségben rejlik, elvesszük, vajon mi marad? Levághatjuk az aranytojást tojó tyúkot és megsüthetjük ebédre. Egyszer jól is lakunk. De aztán se tojás, se tyúk.