Hitetlen hitvallás

Nap-nap után találkozom újkori hittérítőkkel, akik váltakozó buzgalommal próbálják halandó pogány lelkemet valamilyen huszonegyedik századi „vallásnak“ megtéríteni. Rafinált igyekezetükön csak mosolygom néha, mert látszólag – talán egy kontraproduktív kommunikációt elkerülendő – még önként be is sétálok a csapdájukba.

Segítenek...

Így magam szolgálok magyarázattal az irányban, miért vagyok olyan, amilyen, hiszen a bikák már csak ilyenek, s ők megértően bólogatnak, mint ahogy Fülig Jimmy tátott szájú hallgatói is bólogattak, mikor Jimmy megosztotta bölcseletét – Ma már minden felvilágosult ember tudja, hogy hármat kell köpni holdtöltekor kelet felé és akkor nem fog az átok. – Hát én is felvilágosultnak szeretném mutatni magam, nehogy kiközösítsenek a hitbuzgó lelkek, hogy aztán bolyonghassak magányosan Diderot és D‘Alembert késői leszármazottjainak megkopott táborában.

Mert ugye ma már minden művelt ember tudja, hogy hányadik életünk után jutunk a hetes tudatszintre, s a legműveltebbek kapásból akár azt is megmondják, hányadiknál tartunk most, hogy mit tanultunk előző életeinkből, s mit remélünk a következőktől, s azt is, mekkora rontás nehezíti lelkünk és, ha kegyesek hozzánk – egy szerény, de nem sértő honorárium ellenében – könnyed mozdulattal mindjárt le is veszik azt rólunk.

Mások látják jövőnket, kártyából olvasnak, vagy valami másból. Múltkorijában a tévét kapcsolgatva leragadtam egy csatornánál – ne kérdezzétek melyiknél, mert bizonyára jobban tudjátok nálam. Szájtátva, – csak pirulva mondom – szinte megbabonázva ébredtem rá, hogy miközben én az egyszer egyet magolom, s Einstein relativitás elméletét igyekszem megérteni, a világ már régen nem itt tart. Minek ide kérem tudomány, hiszen csupán egy emelt díjas telefonhívás költségét kell invesztálni ahhoz, hogy képbe legyünk, egészségünk, lelkünk és jövőnket illetően.

Varázsgömb

Korunk nagy tudósai mind ott ülnek a tévében. Cigány jós, kártyavető, látó, szellemgyógyász, asztrológus és Isten tudja még miféle tudományos ember. Az ósdi racionális világban csalatkozott, az új egyházakhoz megtért lelkek végre megnyugvást találnak. A hit hegyeket mozdít el, mint tudjuk, s az ő tudományokban csalatkozott hitük mindennel felvértezve immáron stabil alapokon áll.

Nem szabad velük vitatkozni, mert a hitalapú viták a hívőknél agresszív viselkedést váltanak ki. Ők többen vannak és sok lúd disznót győz. Még veszélyes is lehet egy hitvita. Felfedi kilétünket. Elárulja, hogy mi az egyházon kívül rekedt, stigmákat nélkülöző, kóbor eretnekek vagyunk, mindenféle összetartozás, összefogás nélküli gyenge ellenség.

S mint ilyen, könnyen az Alexandriai Hüpatia sorsára juthat az ember. Alexandriában csúcsosodott ki az ókori tudományos világ. A hellén kultúra fellegvárának fénye és fényességes szelleme átvilágít az évszázadokon. Az antik világ egyetemes értékei itt még a negyedik században is makacsul tartották magukat, a korszellem árjával szemben úszva.

Az Agora című film Hüpatiája

A korszellem pedig a kereszténységről szólt, mely értékrendéjét kizárólag a hitre építette, hadat üzenve minden pogány tudományosságnak. Hüpatiát, aki tudományos fejtegetései során kiszámította, hogy a bolygók a nap körül ellipszis pályán keringenek, Kürillosz alexandriai püspök által fanatizált csőcselék darabokra tépte.

A tudós asszony (már itt érdemes lenne elidőzni röviden, az első magyar nőt 1897-ben avatták doktorrá, előtte nő nem lehetett diplomás) elméletének helyességét tizenkét évszázad elteltével Kepler igazolta fényesen vissza. Hüpátiát eretnekséggel vádoló, Alexandriát az utolsó bálványimádótól megszabadító Kürillosz püspököt pedig szenté avatták.

Nem hasonlíthatom magam e különleges asszonyhoz, akihez mérhető kiváló elme csak ritkán születik. De azért engedjetek meg nekem is egy kis elméleti fejtegetést! Persze nem azért, hogy a hívőket meggyőzzem, mert ilyen nagy fába nem kívánom vágni fejszémet, csak úgy a játék kedvéért. Minden újkori okkultizmus az élet végső misztériumaira tőr. Mik ezek? Az, hogy az élet véges, hogy visszafordíthatatlan, s hogy nem látunk a jövőnkbe. Pedig könnyű belátni, hogy ezek nélkül, az emberi élet már nem lenne az, ami.

Nos, azok, akikről beszélek, pont ezt nem akarják belátni. E misztériumok nélkül nincs tettvágy, nincs tiszta lelkiismeret, nincs remény. Mit ér az élet mindezek nélkül? Ha az élet nem lenne véges, ha időnk nem lenne olyan drága, nem is igyekeznénk jót cselekedni, nem fűtene bennünket tettvágy, hiszen végtelen sok időnk lenne mindenre. Az emberiség bizonyára egy apatikus tespedtségbe süllyedne.

Egy visszafordítható életben fennállna mindig a korrekció lehetősége. Ergo nem lenne szükség a lelkiismeretünkre, hiszen minden hibánkat mindenkor korrigálhatnánk. Vagy ha a jövőbe látnánk, mit kezdhetnénk a reményeinkkel? A legtöbb ember nem is várná meg saját unalmas „filmjének“ lepergését, idő előtt golyót röpítene a fejébe. S különben is! Ha jövőnk olyan szinten meg van írva, hogy előre vetíthető minden, mi a mi személyes tevékenységünk, szebbet, jobbat akarásunk értelme?

Vissza a jövőbe?

Talán ma már nem tépnek darabokra ezen eretnek gondolatokért. (Nem biztos.) De jó reménnyel, hogy így van, azt hiszem arra a pár évre, ami még hátra van, minden megtérítési szándékkal dacolva, megmaradok magam fajta pogánynak. Nem, mert úgy gondolom nekem van igazam, hanem mert így érzem jól magam.

Inkább irányítsa mindig új kihívás az életem, mint a csordaszellem. Lemondok a stigmákról, az egyenruhákról, a hitközösségekről, az egyházakról. Inkább kérdezek, s nem állítok, s nem sorolom magam sehová. Aki mások által megfogalmazott, megalkotott normatívába helyezi el magát, saját etikája megfogalmazásának igényéről mond le. A szuverenitásnak nagy ára van. Ezt az árat ma még kevés ember képes megfizetni.