Interjú Alastair Philip Wiper fotográfussal

Az építészeti projektek, amiken dolgozom kissé bonyolultabbak, de ugyanazzal a hozzáállással dolgozom, mint más témák esetében. Nem vagyok hagyományos értelemben vett építészeti fotós, engem inkább a kevésbé konvencionlis, mármár elfeledett építészek munkái jobban érdekelnek, melyekkel újfajta gondolkodást honosítottak meg az építészetben. Például Jacques Labro Avoriaz (ő tervezte a síközpontot, ahol a dán lánnyal találkoztam), vagy César Manrique munkái.

„Néhány évvel ezelőtt elkezdtem írni is – úgy éreztem, hogy kell adnom a képek mellé valamiféle kontextust.”

Szeretném átadni, hogy mit tapasztaltam, mikor elmentem valahová, és elmesélni néhány olyan történetet, amiktől a képek méginkább érdekessé válnak.

Hogyan kezdted ezeket a témákat fotózni?

Úgy öt évvel ezelőtt összefutottam fotósokkal, Wolfgang Sievers-szel és Maurice Broomfield-del, akik a „nagy iparban” dolgoztak az ’50-es, ’60-as években. Hatalmas olajfinomítókat és gyártelepeket fényképeztek még abban az időben, amikor a vállalatok még büszkék voltak ezekre, nem szégyenkeztek miattuk, mint manapság. Teljesen lenyűgözött a munkájuk, igazi megvilágosodás volt számomra, mikor rájöttem, én is ezen a területen szeretnék dolgozni. Mint az őrült elkezdtem kutatni és megpróbáltam mindenfelé eljutni, hogy építsem a portfólióm. Az elmúlt néhány év során megatnultam, hogyan kell a megfelelő embereket meggyőzni, hogy engedjenek be egy-egy üzembe.

Melyik projekted áll legközelebb a szívedhez?

Ami igazán különleges számomora, az a Dél-koreai Maersk Triple E épület, a világ legnagyobb konténerhajójának fotózása volt a Wired magazin számára. Fergeteges látvány volt, ahogy ezek a hatalmas hajóelemek lego darabokként állnak össze. Szintén nagyon szeretem a horsensi dán királyi vágóhídon készített sorozatot. Ez a világ egyik leghatalmasabb vágóhídja – fantasztikus látvány volt a végtelen mennyiségű rózsaszín hús ebben a nagyon erősen rendszerezett ipari környezetben, valahogy van benne valami fekete humor. Valakinek, akit olyannyira érdekelnek a jó  ételek, mint engem, egyből meglátja itt a fogyasztásban rejlő fura kettősséget. Ebből a sorozatból elég sok nagy méretű printet eladtam és nagyon vicces arra gondolnom, hogy most ott lógnak egy házban az ágy, vagy a kandalló fölött.

És természetesen nagyon szerettem a The Art of Impossible albumon dolgozni.

„A Bang & Olufsenre gyerekkoromból emlékszem – nagypapámnak volt egy B&O tv-je – és mindig ott volt a radaromon, mint különösen izgalmas cég.”

Amikor Dániába költöztem, mégjobban izgatott, mivel pont olyan cégről van szó, melyet hatalmas örömmel felfedeztem volna. Egy barátom elintézett nekem egy találkozót a cég egyik magasrangú vezetőjével, akinek meglebegtettem a könyv ötletét. Meglepetésemre beleegyeztek, ráadásul olyan könyvet csinálhattam, amit elképzeltem, alig szóltak bele a munkámba, majdnem teljesen szabad kezet kaptam.

A cég története nagyon gazdag, tele ikonikus termékkel – mindezt meg akartam mutatni, de olyan formában, ahogy még korábban nem lehetett látni és ami különbözik a jól megszokott csillogós marketingtől. Szuper kiadóval, a Thames & Hudson-nal dolgotzunk, és szabadon nekiláthattam a struer-i gyár felfedezésének. Átfésültem a pincét régi prototípusok után kutatva, körbejártam a gyárat és megfigyeltem, hogyan tesztelik a különféle berendezéseket. Alig van néhány kép a könyvben végleges, kész termékekről, ezeket megtalálja máshol az érdeklődő. Azok a momentumok voltak számomra fontosak, melyeket nem látni máshol, azt akartam hogy különleges, érdekes könyv szülessen, ami mosolyra készteti az olvasót.

„Az utolsó dolog amit akartam, hogy egy unalmas design könyvet csináljunk.”

Mi volt számodra a legkölönlegesebb pillanat a könyv elkészítése során?

Van egy 30 méter hosszú fal a 4-es üzem ebédlőjében, ahol mindenkiről van egy fotó, aki több mint 25 éve a vállalatnál dolgozik. A hírnév falának nevezik, és 1231 kép szerepel rajta. Lenyűgöző számomra a gondolat, hogy ilyen sok ember van, aki ilyen hosszú ideig dolgozott itt és ez a fal volt a könyv egyik legmeghatározóbb inspirációs forrása. Reprodukáltuk az egész falat 14 oldal terjedelemben a könyvben.

Attól féltem, hogy vagy a B&O, vagy a kiadó túlzásnak fogja tekinteni, hogy 14 oldalt szentelünk a témának, de mindenki teljesen egyetértett végül a koncepcióval. Vannak más fontos momentumok is a könyvben, de ha erre a részre (és a 70 év alatt változó haj és szemüvegviseletekre) gondolok, automatikusan elmosolyodom.