Itt a (világ) vége, fuss el véle!

2012

Valahogy tegnap e poszt írása közben az istennek sem tudtam elképzelni, hogy mára végérvényesen elpusztul a világ és – ami a legfájdalmasabb – senki sem fog elolvasni. Nos, most mégis az én bejegyzésemet olvasva ismerjétek el, hogy a világ vége előadás elmaradása inkább csalódottságot mint megkönnyebbülést váltott ki bennetek.

Mert ugye egy kis ungi-bungi mindig jól jön a mi eseménytelen, unalommal teli világunkban, mikor is egy átlagos napon csak maroknyi ámokfutó lövöldözi halomra az iskolaudvaron játszadozó gyerekeket, vagy csupán néhány esküvőn bombázzák szét a násznépet Afganisztánban. Manapság már ezek a vacak repülők sem hajlandóak napi rendszerességgel lezuhanni, s jó, ha van egy háború valahol a távoli világban.

Az átlagpolgárnak ez nem elég. Ő olyasmit szeretne megélni, amit Roland Emmerich filmjében, a 2012-ben látott. A világok apokaliptikus pusztulásának puszta elképzelése is katartikus élményként hat rá – persze a hátsó gondolattal, hogy ő a kevés túlélők egyike.

Tény, hogy a film játszása óta ismét divatba jöttek a világvége elméletek. (Hogy mennyire így van, mi sem példázza jobban, minthogy Pál barátomat is emiatt rángatja az ideg – ahogy az tegnapi posztjából kiderül – jóllehet össze sem beszéltünk) Napi szinten kapok infókat az interneten, mi a teendő az elkerülhetetlen infernó bekövetkeztekor a túlélés érdekében. Ezek a teóriák – mint oly sokszor – itt is homályos és misztikus forrásokra hivatkoznak, ugyanakkor a NASA vagy más tudományos intézmények állítólagos méréseivel támasztják alá az elméletek helyességét.

Úgy tűnik János apostol jelenései mélyen ülnek a keresztény ember lelkében. A pszichiáterek biztosan meg tudnák mondani, miféle kollektív lelkiismeret furdalás váltja ki az emberből a bibliai végítélettel szembeni szorongást, de ennek gyökerei az évszázadokon keresztül belénk sulykolt bűntudat következtében már genetikusan rögzültek.

2012

Furcsa, hogy Roland Emmerich modern kori felfogásában az apokalipszist nem a keresztényi tiszta lelkek élik túl, hanem akik értékeket tudnak felmutatni, vagy legalább pár millió dollárt képesek letenni az asztalra, de ennyi elhajlást megbocsájtunk neki, hiszen a nem éppen keresztényi értékekkel átitatott világunkban lassan már mi sem tudunk megbízható értékrendeket felállítani.

Emmerichre egyébként sem neheztelhetünk, hiszen filmje nem is a legnagyobb világvallás próféciájából indul ki, hanem a maja naptár számításaiból. Sok mindenből kiindulhatott volna, hiszen minden vallásnak megvan a maga világvége elmélete. Ma, mikor fejlett részein a világnak a vallások jelentősége visszaszorulóban van, helyüket átveszi az ezotéria, mely szintén vallás, csak modern csomagolásban. Most az ezoterikások számolgatják és szajkózzák a világvégét, s ha elég kitartóan teszik, valamikor még igazuk is lesz, mert mint tudjuk, semmi – még világunk sem – tart örökké.

A világ vége mindig jól jön azoknak, akik erre hivatkozva hanyagolhatják el földi dolgaikat. Mi értelme valamit is tenni, ha úgyis pusztulás vár ránk! Én is megéltem egy hasonló időszakot a hatvanas évek atomháború fenyegetettségében. Tényleg komoly veszélyben éltünk, s sokakban ez egyfajta apátiát váltott ki. Mondván, mi értelme mindennek, hiszen előbb-utóbb megnyomja valaki azt a bizonyos gombot és egy csapásra vége mindennek.

Nos arra a bizonyos gombra, vagy az apokalipszis lovasaira várni lehet, csak nem érdemes. Az vagy jön, vagy nem jön. Ha jön, hát jön, akkor már nincs is miről beszélnünk. De a nagy szívás az, ha nem jön. Akkor ugyanis még jóval a végítélet előtt kell a kis tyúkszaros életünkkel elszámolnunk.