John Maxwell Coetzee 9/11

John Maxwell Coetzee

Köztudomású, hogy az irodalmi Nobel-díj kiadásánál a szépírói érdemeken túl, kiemelt jelentőséggel bírnak a politikai és ideológiai meggondolások. Valahol érthető is, hiszen nagy felelőség Nobel-díjas írónak lenni. Rájuk figyel az egész világ, ők képviselik legmagasabb szinten az írótársadalmat. A literátorok nem csak szórakoztatnak, nevelnek is. És persze nem mindegy mire. Ilyen összefüggésben felmerülhet a gyanú, hogy a Nobel-bizottság a saját, kiemelt szempontjai alapján értékel és tanácstalanságban, vagy patthelyzetben ezek döntenek.
Mielőtt elítélnénk eme szubjektivitást, egyrészt a Nobel-bizottságnak joga van hozzá, másrészt mi a fene alapján döntene különben? Hány nyelven írnak kiváló írók, hány jó írás jelenik meg évente! Képtelenség lenne pusztán írói kvalitások alapján dönteni. Egyszer egy barátom a zsűriben elnökölt egy nemzetközi gyerekrajzversenyen. Kérdeztem, nem nehéz kétezer rajzból a legjobbikat kiválasztani? De nehéz. És hát akkor hogy csinálod? Találomra – jött a meglepő válasz. És az nem igazságtalan? De az, mondta, csak azt senki sem kifogásolja. Ha nincs eredmény, azt igen.

Nobel-díj

Coetzee, A barbárokra várva című 1980-ban íródott regénye, a 2003-as irodalmi Nobel-díj odaítélésénél szintén politikai meggondolásokból lett top aktuális. A regény quint esszenciája, hogy a birodalmat vélten, vagy valósan fenyegető támadás legitimálja a preventív csapást. A barbárok támadásának veszélyét mesterségesen felnagyítva, elkendőzhető a valós indok, hogy a „barbárok“ a birodalom terjeszkedésének útjában állnak, s megsemmisítésüknél az általuk jelentett veszély csak hivatkozási alap. Számtalan példát ismerünk a történelemben, az észak amerikai indiánok kiirtásától, az örmény genocídiumon keresztül a holokausztig, de akár szélsőséges véleményeket is említhetnék a magyarországi cigányság jogos önvédelemből történő megsemmisítéséről.

A barbárokra várva

Szeptember 11-én ugyan az iszlám terrorszervezet, az Al-Kaida agyafúrt támadást intézett néhány amerikai épület ellen, de hogy ez a civilizált világot megsemmisítéssel fenyegető átgondolt, szervezett és általános támadás lett volna, az azért a nagy por ellenére is – amit kavart, s ami kavargott, miközben a tornyok összeomlottak – túlzás. A kiváltott reakció viszont ebben a fényben tüntette fel, s a tömegekben is ezt az érzést ültette el. A „birodalom“ ezek után feljogosítva érezte magát, hogy keményen vágjon vissza, s saját polgárainak szabadságjogait is megnyirbálja.

Nem tudom mennyire befolyásolta szeptember 11. a Nobel-bizottság döntését, mikor Coetzee-re esett a választás. De gyanítom, hogy jelentősen. A párhuzamokat nem lehet nem észrevenni. Egyébként a könyvet olvasva néha egy falanszter világban, máskor egy csillagközi utazás során egy idegen bolygó furcsa háborújába keveredve érzem magam, vagy a majmok bolygóján.
Elvarázsolt környezet és elvarázsolt emberek, izgalmas, drámai fejlemények. És minden drámaiság mellett jut még hely a poézisnek is. Az öreg főhős és a barbár, megkínzott bennszülött lány különös szerelmi kapcsolata által, mely sok addig megválaszolatlan kérdésre ad nekem végleges választ. Hogy 2003-ban Coetzee mennyire megérdemelten részesült a legnagyobb elismerésben, nem tudom. De a regény jó. Ennek ellenére még legolvasottabb barátaim körében sincs semmiféle visszhangja. Ezért tartom szükségesnek, hogy a könyvet ezúton is ajánljam.