Lótuszvirág nőtt a lány tüdejében!

Sok olyan könyv van, melynek filmre vitelét lehetetlennek tartotta a szakma hosszú évtizedeken át.

Ilyen volt a Felhőatlasz, a Pí élete és e bejegyzés (soká előkerülő) témája, a Tajtékos napok (L’écume des jours, 2013) című film is. (Tíz évvel ezelőtt láttam először.) Aztán jött egy doboz, ami egyre kisebb lett és egyre gyorsabban, ráadásul egyre egyszerűbb (cél)programokkal fordította le a nullák és egyesek millióit a másodperc tört része alatt megjelenítendő pixelekre. A számítógép alapjaiban változtatta meg a filmipart és itt nem csak az analógból digitálisra váltott képrögzítési eljárásokra gondolok, hanem az eleve processzorok által életre hívott illúzióra is. 

Ahogy erről több korábbi cikkemben is írtam már, Steve Jobs tomporát is ez az új, születő iparág (és persze saját maga) mentette meg, amikor kirúgták az általa alapított Apple-től, melyet követően nem tudta sikerre vinni a Next nevű cégét. A 100%-ban számítógép animálta filmeket gyártó Pixar és a Dreamworks sikerén túl, természetesen a valódi helyszíneken játszódó hús-vér színészeket szerepeltető mozgóképekben is viharos sebességgel terjedt el a CGI (Computer-Generated Imagery) technika.

A show-business Hollywoodi fellegváraiban hamar megértették, hogy a virtuális valóságból nagyon is valóságos pénzt lehet csinálni.

Az elmúlt évtizedekben pedig néhányan azt is kitalálták, hogy aztán ebből a pénzből hogyan lehet virtuálisat kreálni (nem a Bitcoin-ra gondolok), aztán újracsomagolni, aztán felfújni és hagyni, hogy a dagadó konzum-sóvárból színes-szagos légvár legyen. Jelzálogból. De ez egy másik történet, melyet egy csütörtöki napon osztunk majd meg olvasóinkkal…

Azonban a CGI elburjánzásával Pandora szelencéjét nyitottuk ki.

Az ingerküszöbünket erőszakosan egyre feljebb lökdöső látvány orgia loppon háttérbe szorította a filmszínház (tudom mára értelmezhetetlen, avítt szó) mozgóképeinek egyéb, korábban fontosnak számító erényeit, mint pl. story (fel tudjátok idézni az utolsó Bond történetét?), mondanivaló (mikor beszéltetek egy filmről egy héttel a megnézése után?), hitelesség (valódi emberek valódi problémáival mikor találkoztatok utoljára filmvásznon?).

A csak 39 évet (de milyet!) megélt Boris Viantól, mint oly sokan, először az álnéven (álfordítóként) írt Köpök a sírotokra (J’irai cracher sur vos tombes, 1946) című regényt olvastam. Aztán a „Venyigeszú és a plankton” szóleleményei következtek és harmadikként jött a „Tajtékos napok” megható és szívtépő (a szó szoros értelmében is) szerelmi regénye. A film, ahogy a regény is, groteszk, szürreális és abszurd.

Az Alien Rh negatív vérrel maró társadalomkritikai ámokfutás során Tekken-duplaforgórugás-saller-koki kombót kapnak a teljesség igénye nélkül a következők: az álszent egyház („kegyelet teljes” szartartás során talajvizes tömegsírba hórukklengetett hulladobás), a francia kultúr-filo-sznobok (a kiforgatott nevű Jean-Sol Partre filozófus vonal), a versenyző kapitalizmus (házasság dodzsem verseny), a kliségyáros Hollywood (Love story), a francia túlpörgetett haute cuisine (csapból angolna stop motion + ételek letúrása az asztalról), és haute couture (önálló életet élő cipő) sznob túlzása, a technokrata gépvilág (emberi hő kelti ki a fegyverpalántát) stb. 

Kissé visszaugorva e cikk elejére, nyilvánvaló a szürrealitástól nem idegenkedő Michel Gondry (Björk klipjeit is ő rendezte) koncepciója.

(Továbbá: Az álom tudománya, Egy makulátlan elme örök ragyogása.) Gondry roppant tudatosan nem CGI-t használ a trükkökhöz, hiszen pont azt a világot vizeli le Vian szinte az összes művében, hanem archaikus filmes eszközökkel tiszteleg a múlt előtt. Stop motion technika (ételek!, cipők, csöngő bogár), vetített képek (egerek) és fonálból szőtt napsugár, fonaltüdő, illetve szív bábelemek eszköztárából válogat kaotikusan, hektikusan és zavarba ejtően az avantgárd zseni. Vian, matematikus és műszaki végzettsége mellett maga is jazz muzsikus volt (zenélt Miles Davissel is, Davis mamma fel is tűnik a filmben) és ez a filmen is érezhető. Duke Ellington zenéje, a sandacsacsa fizikus-tánca remek hangulatot ad ehhez az adaptációhoz.

Miles Davis és Boris Vian

FIGYELMEZTETÉS! A film nyilvánvalóan megosztó és kegyetlen, főleg az általa használt bonyolultabb szimbólumrendszer miatt. (A tüdőrák betegséget egy lótuszvirág metaforával bemutatni azért „nem semmi”.) Kétszer (vagy többször) kell megnézni a filmet. Máshogy fogalmazva, kétszer is meg lehet (érdemes) nézni. Kb. 16-an ültünk a moziban, melyből három pár kiment a film közben. (igaz, a Westendben néztük meg, nem a PuskinToldiMűvészben. Miért a Westendben? Vettünk előtte tintapatront a Média Marktban a gyereknek.)

Audrey „Amélie csodálatos élete” Tautou is tetszett, de mellékszereplőként a Nicolast játszó Omar Sy (Életrevalók óriási film, nézzétek meg! Az elsőt, ne a remake-et.) sok jelenetben ellopja a bulit és Roman Duris (Colin) is remek választás. Gad Elmaleh és Tautou pompás kettősét még a Drágaságom (Hors de prix, 2006) című filmben láttam először. Gad ebben a Vian moziban is jól hozza az erkölcstelen vulgaro-filozófus sznob szerepét. Casting: ötös alá!

Omar Sy

Gad Elmaleh

Ezért a filmért még a Zöld darazsat is megbocsátottam Gondrynak. (Pedig az nem kis dolog!) Kíváncsi lettem a Tajtékos napok korábbi francia (Marie-France Pisier, Sami Frey) és japán adaptációira. (Nem lesz könnyű kitúrni őket…) A szívritmuszavarban szenvedő Vian egyébként akkor kapott szívrohamot, amikor az általam már említett parodisztikus „Köpök a sírotokra” című munkájának filmes adaptációjának premier előtti vetítését nézve felállt és dühödten kritizálta az általa hamisnak vélt filmet. Életének 39 éve alatt valószínűleg többet élt, mint egy kisebb nyárspolgár kertvároska lakosságának 95 %-a.

Ha ezt a filmet ő is láthatta volna, valószínűleg elégedetten csettintett volna, majd másnap írt volna egy vitriolos kritikát a plázamozik közönségéről.

Így rólam is. RIP Boris!