Magyar Vadkelet, olasz Vadnyugat

Volt egyszer egy Vadnyugat. A héten ismét megnéztük ezt a különleges atmoszférájú filmet. Persze 42milliomodszor.

Innen a Vadkeletről (eastern) nézve nem is volt olyan vad az a nyugat, amit talján barátaink a filmvászonra festettek. Szigorúan kulináris oldalról megközelítve, itt banán a köztársaság (csak nincs banán és tulajdonképpen köztársaság sincs), ott spagetti a western. Ma Sergio Leone „amerikai” trilógiájának első darabjáról, holnap Ennio Morriconéról és a filmhez írt zseniális zenéjéről írok. Ismét üdítő kontrasztot adott ez a „lassú film”, Hollywood gyorsmozis-agyoneffektezett CGI világa után.

Mindkét világ halálprofi és aprólékos kidolgozottságú, de nyilvánvalóan a filmkészítés más területén nyilvánul meg ez az igényesség.

Az előzményekről csak annyit, hogy Leone „dollár” trilógiájának nagy sikere miatt, hiába akart az amerikai szesztilalom idején játszódó filmet forgatni, sem a United Artist (első trilógia egyik támogatója), sem a Paramount Pictures (új trilógia stúdiója) „nem ment bele”. Szóval Sergio barátunk évtizedekre „foglya maradt” sikerének. (Nem először fordul ez elő a világtörténelemben.)

„Dollár” trilógia:
Egy maréknyi dollárért (1964)
Pár dollárral többért (1965)
A Jó, a Rossz és a Csúf (1966)

„Amerikai” trilógia:
Volt egyszer egy vadnyugat (1968)
Egy marék dinamit (1971)
Volt egyszer egy Amerika (1984)

A történet, mint tudjuk, nem bonyolult. (FIGYELEM! Spoiler következik!) Jill (Claudia Cardinale), a jó útra tért ex-prosti új életet remél egy új városban, ezért összeházasodik egy helyi fickóval. Amikor megérkezik leendő családja házához, morbid fordulatként már csak négy tetemet (három gyerek is van az előző alomból) talál a piros-fehér kockás esküvői asztalokra (!) takarosan „felravatalozva”. Frank (Henry Fonda), a fő-gonosz kegyetlen al-gonosza végzett velük. Az ügyeletes keveset beszélő, sokat lövő jó fej, Harmonika (Charles Bronson) szintén zabos az említett Frankre, mert megölte a bátyját, ezért a hallgatag zenész-céllövő és a kiugrott kurva addig addig ügyeskednek, míg a pénz az övék, a koporsó pedig Franké és a fő gonoszé nem lesz.

Happy End. Ennyi. Függöny.

Mielőtt azonban ebből a cinikus történetleírásból rossz következtetéseket vonnátok le, szeretném kihangsúlyozni, hogy parádés és friss újragondolása a szokott amerikai western filmeknek ez az olasz darab. Igazi kreatív módon alkotta újra Leone a műfajt és ez nem kis dolog. Emlékezetes képei (négyes gyilkosság után Fonda szende kék szemei), muzsikája (Morricone) és zenei effektjei (nyitójelenet!), sajátos hangulata, valamint visszafogott feszültségkeltő megoldásai tették jogosan kultikus alkotássá ezt a mozit.

Imádom a premier plánban mutatott „tájszerű” arcokat és a vászon „maradékán”, nagy mélységélességgel bemutatott tájképeket (nyitójelenetben a vonat érkezése). Aprólékosan megtervezett kompozíciók ezek. Önállóan, festményként vagy fotóként is megállnák a helyüket egy kiállításon. (1 fpd. frame/day. Hehe.) Tonino Delli Colli (operatőr) állítólag soha nem rögtönzött a forgatás során. Az ő és Leone fejében/kezében ott volt az összes fontos beállítás, fotózási szög, szükséges fényviszony. A tökéletes kompozíciók miatt sokan gondolták azt, hogy Leone képes forgatókönyvvel dolgozott, pedig nem volt ilyen. Nem semmi! Kalap le! Sztendápovésön!

A szereplőkről

A könyörtelen bandavezér Franket remekül játszó Henry Fonda a Paramount miatt került be a képbe. Szerencsés véletlen. Imádom ebben a filmben! Korábbi „kékszeműen jóságos” szerepei miatt rendhagyó választás volt, de ez a kontraszt csak erősebbé tette az általa játszott karaktert. Leone jól látta ezt előre, ez is bizonyítja rendezői (és casting) zsenijét.

Jill McBain (Claudia Cardinale) szerepének hangsúlyos volta azonban Bertoluccinak köszönhető (Leone mellett segédkezett a forgatáson), aki kifejezetten szeretett volna egy női főszereplőt is. Leone eleinte húzódozott az ötlettől, de végül beadta a derekát. Szerintem jól tette.

Leone, Harmonika szerepére először Clint Eastwoodot akarta felkérni (akit valójában ő tett sztárrá), de ezúttal nem jött létre a megállapodás, így lett végül Charles Bronson a főszereplő. A western hősök visszafogott, keveset beszélő alakját jól hozta Charlie fiú, aki állítólag a való életben is hasonló karakterjegyekkel rendelkezett.  Bronson, John Sturges klasszikusában, a hét mesterlövész (1960) című amerikai western alapfilmben is hiteles szereplőként jelent meg, de az igazi kiugrást ez a szerep hozta meg neki.

Wikipédia

Sas György kritikája a Film, Színház, Muzsika 1974-es számából.

„A marcona arcok és elburjánzott szőrzetek kihalt birodalmában minden olyan feszültségteremtő titokzatossággal indul, mígnem kiderül, hogy a sztoriban nincs két részre való izgalomtöltet. Ám ez a két rész alatt derül ki. Ezért vannak a filmben hatszorosára nyújtott jelenetek, hosszú, néma és hatásvadász zenei aláfestésekkel és szájharmonika-szólókkal megvibráltatott ürességek. Mintha mindig készülne valami… De nem mindig készül. A fontos az, hogy a pisztollyal minden testhelyzetben és módon lehessen telibe találni, mindegy, hogy kit és miért. Sergio Leone rendező erre nagy gonddal ügyelt.”

…hatásvadász zenei aláfestések…

Sasgyuri! Nemá’! Értem, hogy ’74, de akkor is!

p.s.
A Terence Hill féle „western” kópiáit pedig ugyanazon a máglyán égessétek meg, mint a Benny Hill filmeket. Most! Egyik celluloidért sem kár. Legalább jól égnek. (A „Nevem senki” című film egyetlen erénye talán, hogy Fonda is szerepel benne.)