Nixon vs. JFK 2.0

Kedves Gyula Barátom!

Köszönöm a részletes hozzászólást a bejegyzésemhez! Mindig jó megtapasztalni, hogy vannak még érzékeny, író-olvasó emberek. Tényleg nem védeni akarom a könyv szerzőjét (vagy ebben az esetben az alkotó szócsövét, jelesül magamat), ámde-viszont-kérem-szépen:

Osztom Alain-René Lesage általad (és általam is sokszor) idézett mondatát: “A tények makacs dolgok”.

Alain-René Lesage

Gyors, távirati stílusban egy összevetés: JFK munkanélküliség elleni programja eredménytelenül zárult és az általa tervezett adócsökkentési programot nem fogadták el. Ezzel szemben Nixon sokat tett a környezetvédelem érdekében, a rasszizmus ellen, valamint leszorította az inflációt, “növelte” a reáljövedelmet, 20%-kal (!) csökkentette az adókat és mindeközben a GDP 6,3%-kal (!) nőtt.

Talán túl pragmatikusnak hangzik, de e száraz tényekből az következik, hogy JOBBAN ÉLTEK AZ EMBEREK. Ez a lényeg! Ez egy ország első számú vezetőjének egyik legfontosabb feladata.

Richard M. Nixon

Nixon (és persze Kissinger) nyilvánvaló külpolitikai sikerein (Moszkvában SALT egyezmény, Párizsi békemegállapodások) túli “hidegháborús” politikájához egy újabb adalék:

1972. Kína, Peking.

Nixon akkor látogatott ide, amikor még diplomáciai kapcsolat sem volt Washington és Peking között. Sokan ezért hívják “politikai holdraszállásnak” ezt a látogatást és az aláírt shanghai közleményt. Kína, elnöklése után is rajta keresztül tartotta a kapcsolatát az USA-val. Nixon (a Watergate botrány ellenére) haláláig mértékadó politikus és befolyásos államférfi maradt. Amikor eltemették, öt amerikai elnök tette tiszteletét a sír mellett.

JFK külpolitikai és hidegháborús sikereiről:

Vietnamban, súlyosan túlértékelve a déliek hadseregének erejét, 800-ról csak 17.000 főre növelte az ott állomásozó amerikai csapatok létszámát, miközben a szakértők és a CIA 200.000 katona (!) azonnali kivezénylését javasolta. (Amivel a történészek utólagos véleménye szerint, valószínűleg viszonylag gyors sikert érhettek volna el, a hosszan elhúzódó háborúval szemben.)

John Fitzgerald Kennedy

1961. Kuba, Disznó-öböl.

Zapata Művelet. A sztorit hallottuk elégszer. Kubai fegyveresek szállnak partra nagy vehemenciával. A CIA (naná) képezte ki őket Guatemalában és Nicaraguában, speciálisan Castro hatalmának megdöntésére. Az egész beavatkozást még az előző slepp (Eisenhower-adminisztráció) tervezte meg. Kennedy akkor egyetértett, az akció elindulásakor azonban erősen csökkentette az USA által nyújtott segítség mértékét, ezzel biztos kudarcra ítélve az ügyet. Ez is közrejátszott abban, hogy Castro még szorosabbra fűzte a szálakat a Szovjetúnióval.

1962. Rakétaválság Kubában.

Ezt is számtalanszor hallottuk/olvastuk. Végeredmény/kiegyezés: USA kivonta rakétáit Törökországból, a Szovjetúnió nem telepített oda (Kuba), ahol korábban sem voltak rakéták. Ámde nem akarok igazságtalan lenni, hiszen a fő cél nyilván az atomháború kirobbanásának elkerülése és a jövőbeni enyhülés elősegítése volt.

1963. A három oldalú egyezmény.

Ez valóban egy vitathatatlan “hidegháborús” siker: Tavasszal az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia aláírta azt az egyezményt, mely kizárólag föld alatti nukleáris tesztrobbantásokat engedélyezett.

A félreértések elkerülése végett, osztom a véleményedet, miszerint JFK nagy formátumú, meghatározó államférfi volt. Az előző bejegyzés pusztán arról szólt, hogy a Nixon-Kennedy relációban mindkét politikus megítélése komoly prekoncepciók mentén zajlik a mai napig. (Szegééény Kennedy bácsit lelőtték, az a csúúúnya Nixon pedig lehallgatási botrányba keveredett.)

P.S.

A berlini beszéd valóban óriási hatású volt, ezért bemásolom ide eredetiben az általad idézett híres részt.

“Two thousand years ago the proudest boast was ‘civis Romanus sum’. Today, in the world of freedom, the proudest boast is ‘Ich bin ein Berliner’. I appreciate my interpreter translating my German!”

P.S. II.

Hétvégén megtanítasz a híres scampis tésztádra? (Ígérem ezúttal jó fokhagymát viszek, nem olyat mint múltkor…)