Pasolini nem horror-pornó 2.rész.

Salo, avagy Sodoma 120 napja

Pasolini utolsó filmjében visszavon mindent, amiben egész életében hitt: a kultúrát, a művészetek társadalom jobbító szerepébe vetett hitet, a szerelmet, a testiség örömét és a fiatalokra épülő pozitív jövőképét. Megundorodik mindentől, ami a nyugati-polgári kultúra vívmányának mondható és szimbolikusan erőszakos halála előtti utolsó művében, ami egyébként megegyezik az én születési évemmel (1975) ezt az undort kívánja minden nézőjének a szájába, fülébe, szemébe és minden testnyílásába beégetni…..nem kevés sikerrel.

Pasolini halálával, (ön)gyilkosságával kapcsolatban festő barátja Zigaina állította fel azt az elméletet, miszerint Pasolini Mindszentek éjszakáján saját szakrális gyilkosságát tervezte meg előre 1975-ben. Ha ez adatszerűen nem is igazolható, a Salo-ban, ami a test, a kultúra, az emberi civilizáció megtagadásának alkotása, Franco nyelvének kitépésével metaforikusan már elvégezte saját „kasztrálását”, meggyilkolását mivel egész életműve során legfőbb fegyvere, eszköze, fallikus kardja (mint Ödipusz archaikus szablyája Franco Citti kezében) „nyelve” volt, s ezt az ő esetében a legtágabban kell értelmezni. Ez egybevág Zigaina rituális öngyilkossági teóriájával, de ha nézeteit nem is osztjuk, a látnokian lefilmezett jelenet szerteágazó értelmezési lehetőségeket kínál, mind Pasolini halálának, mind az elhallgattatott és nyelvében-szólás szabadságában „ivartalanított” kizsákmányolt rétegek tekintetében.

„A Saloval mindazokhoz fordulok, akik hozzám hasonlóan gyűlölik a Hatalmat, azért, amit az emberi testtel művel: dologgá aljasítja, s ezáltal az embert megfosztja a személyiségétől… Én különös hévvel gyűlölöm azt a hatalmat, amelytől most, 1975-ben szenvedek. Ez a hatalom olyan rettenetes eszközökkel manipulálja a testet, hogy még Hitlertől sincs mit irigyelnie: …új, elidegenített és hazug értékrendet hirdet, a fogyasztó társadalom értékeit. Ma az megy végbe éppen, amit Marx az élő, valódi, korábbi kultúrák megsemmisítésének nevezett…”

(Pier PaoloPasolini: Az élet trilógiájának visszavonása (ford. Csantavéri Júlia) In: Filmvilág 1988/7)

Salo, avagy Sodoma 120 napja

Pasolini marxista-keresztény világképéből, és tudatosan humanista értelmiségi attitűdjéből kiindulva „gyűlölt gyűlölni”, viszont a 70-es évek közepére olyan kilátástalannak látta szélmalomharcát az általa a Sade-i parabolában „vérrel és ürülékkel” megrajzolt hatalom ellen, hogy utolsó elkeseredett heroikus provokációjában temette el a szalon-hóhérok által kivégzett emberi kultúrát.

A Salo borzasztó képsorai Ennio Morricone meghitt polgári szalonok világát idéző sanzonjával válik igazán elviselhetetlenné, mert az érzéki dallamok ellenpontozó hatásával önkéntelenül is jelölőként hatnak a nézőre, miközben Pasolini munkásságának utolsó megnyilvánulásait nézheti.

A Salo díszletében a Dante poklára utaló körök helyszínei a legmagasabb szintű avantgarde és futurista műalkotásokkal van feldíszítve az art-deco enteriőrökben. A kultúra hatalom általi maggyalázása és szaturnuszi bekebelezése a magas kultúra ikonikus alkotásai-alkotói között jön létre, mintegy hallgatólagos belegyezésével. Pasolini marxista meggyőződése, és tanítói elkötelezettsége szerint az akadémikus és polgári kultúra előbb lehetővé tette, majd végignézi saját maga megsemmisítését.

Salo, avagy Sodoma 120 napja

Folytatása következik…