Örkény: Pókék terpeszállásban fejjel lefelé

Örkény István Színház: Tóték

Gogol monodrámájának (Egy őrült naplója) címszereplője, Darvas Iván nagysikerű alakítása után Gáspár Sándornak eljátszani Popriscsin, amúgy is „színészt próbáló” szerepét, összetett kihívás lehetett. Keresztes Tamás valószínűleg már „tiszta lappal” indulhatott neki a feladatnak, amit egyébként parádés-bravúrosan abszolvált. (Jövő péntekre írok vmit arról a remek előadásról is.)

Latinovits Zoltán ikonikus (elvárássá merevedett?) sátáni és despota karaktere után eljátszani az őrnagyot, hasonló kihívást jelenthetett, annak ellenére, hogy a Thália Színház Kazimir Károly rendezte ’67-es ősbemutatója, valamint Fábri Zoltán ’69-ben bemutatott filmszatírája (Isten hozta, őrnagy úr!) továbbá a Szinetár Miklós rendezte rádiójáték óta már több mint fél évszázad telt el. (A 2019-ben bemutatott operáról most inkább nem szólnék…) Egyébként Latinovits démonikus karaktere már egy korábbi, szintén Kazimir által a Tháliában rendezett darabban (Thomas Mann: Mario és a varázsló) Cippolaként megmutatta magát. Sőt, az említett rendező méltán kultikus, szintén a második világháborúban játszódó, ’76-ban bemutatott filmjének (Az ötödik pecsét) civilruhás nyilasvezetője is hasonló figura.

Mindhárom alkotás tulajdonképpen a cinikus és embertelen zsarnokság természetét járja körbe, illetve a kiszolgáltatottság ellen való lázadás esélyeit, motivációit, „triggereit” taglalja. Ami roppant fontos kérdés napjainkban is, hiszen a legtöbb embernek megvan, a gyakran maga által önmagára mért (akár virtuális) „terror-őrnagya”. A ragacsos/ragadós öncenzúra pont így működik. Persze a hús-vér, nagyon is valóságos őrnagyo(cská)k is elszaporodtak manapság…

„Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!” 

Tóték csendes kisfaluja, Mátraszentanna nyilván egy másik bolygón van, mint ahonnan az őrnagy közéjük „teleportál”. Mácsai Pál ezzel kapcsolatban a következő párhuzamot rajzolta fel egy interjúban:

„Két világ van ma Magyarországon is, és egyikkel sem az az elsődleges baj, hogy nem szereti, hanem az, hogy nem érti a másikat.”

Gimnazista korom óta rajongok az abszurdért és a groteszkért, nem csoda, ha tetszik nekem ez a szöveg. Ráadásul azóta a világ is abszurdabb lett, amolyan „post-Southpark” korban/kórban (f)élünk. Örkény köztudottan remek dramaturg volt, ráadásul hagyatékát máig gondozó feleségének, Radnóti Zsuzsának még a szakmája is ez. Az említett házaspáron kívül persze Kazimirnak is oroszlánrésze volt abban, hogy a regényből végül remek előadás lett. Ahogy ebben a Mácsai Pál rendezte (leporolta?) adaptációban Gáspár Ildikónak is, akinek a szövegkönyvet köszönhetjük! (BTW: A másik soha el nem évülő Örkény műnek, a Macskajátéknak a szövegkönyve is tőle származik.)

Azt persze nehéz eldönteni, hogy a regény álmodta-e a színdarabot, vagy a dráma a kisregényt, esetleg Örkény mindkettőt?

(Avagy Dsuang Dszi mindhármat, én pedig Szabó Lőrincet? Hm.) Úgy értem, hogy a kisregény + színpadi mű szimbiózisa/szinergiája a „művészeti végtermék”, avagy „csak” az amúgy is erős szöveget emelte magasabb szintre ez az újszerű színházi darab.

Az Örkény Színházban már tizenegy éve „levehetetlen”, agyonjátszott klasszikus ez az előadás. Annyira klasszikus, hogy a korábbi drámaszövegekkel szemben a regényszöveg az alapja.  Emiatt pl. a darab közepe helyett már az elején, az őrnagy érkezése előtt szembesülünk a tragikus ténnyel, hogy Tóték fia meghalt a fronton, ezzel fokozva már a kezdetektől Tóték megalkuvó erőfeszítéseinek értelmetlenségét. Így még erősebb a kontraszt Gyula halálának (a nézők számára) korai kiderülése és apja megkésett lázadásának időpontja között. (Nem is nagyon lehetne messzebb helyezni az előadásban ezt a két történést.)

A „transzformátor árnyéka” részlet makettként átemelése az előadásba szintén beszédes. Ha egyszer tévesen ároknak mondtuk az árnyékot, az is marad örökre, ezért át kell ugranunk, bár mindannyian tudjuk már, hogy csak egy árnyék! Festinger kognitív disszonanciája ül tort a kritikus gondolkodás romjai felett. Az önreflexió és a fedettpályás görbe-tükörbe-nézés olyan, mint a legtöbb sporttevékenység kis hazánkban, leginkább nézni szeretjük, nem csinálni… Ráadásul Magyarország nem csak a Kárpátok által, hanem egyes lakosaitól is korlátolt terület és nem csak lángoktól, hanem általában egy (aktuális) apa/király/nagytestvér által is agyon-ölelt kis ország. BTW: Múlt pénteken, amikor Bálint András egyik irodalmi estjéről (és 81. születésnapjáról) írtam, éppen szóba(és szembe)jött ez az imént „parafrazeált” vers, itt egy link, hogyan mondta Latinovits.

Az előadás permanens sikerének és a máig tartó érvényességének okait érteni vélem tehát.

A premier óta eltelt 11 évben is megtapasztalhattuk, hogy minden egyes nap újabb cseppek hullanak abba a bizonyos pohárba, amelynek (mint mérettől függetlenül minden pohárnak) nyilván véges a befogadóképessége. Nem lehet tudni, hogy mikor és honnan érkezik az a bizonyos utolsó csepp, amelyiktől már túlcsordul a pohár szélén a víz (AKA harag, elkeseredettség, frusztráció stb.), de tudható, hogy egyszer majd hirtelen megtörténik. A változás hangja pedig legalább olyan éles tud lenni, mint pl. egy margóvágó éle…

Epres Attila (Varró) őrnagya nagyon más, mint Latinovitsé volt és ez leginkább előnyére válik. Jól közvetíti ugyanis azt a fontos üzenetet, hogy a démonoknak mindig jóval nagyobb az árnyékuk, mint a démonok maguk. (Óztól az őrnagyig bezárólag, vagy akár azon túl is.) Valójában kisember ő, akit a Tót család félelme és (vélt) függése emel (fel vagy le, megközelítés kérdése) „nagyemberi” szintre. (BTW: Megkockáztatnám, hogy talán Epres egyik legjobb alakítása ez.) Nem vagyok egy nagy Csuja Imre „fan” sem, de jámbor, négybevágás előtt csak „látens-harcias”, konformista-tűzoltóparancsnokként jól hozza a zsánert. Az „ásításgátló” zseblámpával a szájában (meglepően jól) „elénekelt” katonadal a groteszk mintapéldája.

Pogány Judit, fiáért aggódó, de nem érzelgős Mariskája a színésznőtől megszokottan hiteles. Biztos pont ő az Örkényben. Ficza „Jolly Joker” István (MC, Tót Gyula, postás, legfőbb narrátor, plébános, Gizi „kurtizán” Gézáné!) kissé buggyant, de gúnyos karaktere nem könnyű szerep(csoport), de remekül (burleszkesen?) megoldotta, pedig nem kedvencem ő sem az Örkényben. Takács Nóra Diána, az általa megformált apakomplexusos Ágika kissé molett, rikítóvörös ruhás alakját önirónikusan, hangját remekül használja a színpadon. (Itt egy link a hangjához.)

Az elegáns jelmezek (Benedek Mari) szín szimbolikája (őrnagy/Tót „fordított” fekete/fehér nadrág/zakó kombó, Mariska kék, Ágika vörös, Gyuri fehér, a humor fekete ruhát ölt) és a takarékos, budítlanított (hinta) doboztalanított (bábfigurák) „varieté díszlet” (Bagossy Levente) valószínűleg szándékoltan távolítják és emelik el a világháborútól a darabot, aminek én személy szerint örültem. A lájkvadász aktuálpolitizálásra is csak ritkán vagyok vevő, ezért külön tetszett, hogy nem esett ebbe a hibába az előadás. (Azt értem, sőt el is tudom fogadni, hogy a joggal frusztrált közönség egy része miért szereti a jóárasított kikacsintgatásokat.) Persze az elmúlt években újraéledő, revizionista-romantizáló Horthy-korszak nosztalgia megkapja a szükséges ironikus kritikát…

E kreatív kamaraváltozatban az említett öt, fő- és „mellékszerepet” egyszerre alakító színészre redukált csapat (szükségszerűen/kockázatosan) egyszerre játszik és narrálja önmagát (is). „Posztgroteszk” mutatvány ez, védőháló nélkül! Nem kis feladat ennek az E/3 „kint-is-vagyok-bent-is-vagyok skizofréniának” a zökkenőmentes színrevitele.

A színészek „ráadásul” énekelnek is. Hol kórusban, hol szólóban érkeznek a ’40-es évek (helyenként persze katona) slágerei. (Kákonyi Árpád és Matkó Tamás élő zenei kíséretével.) Örülök, hogy egy évtized után újranéztük a darabot és értem, hogy miért lett sláger maga az előadás is! Mácsai egyébként a következőket mondta a „játszok-és-narrálok” duplacsavarról:

„A drámák mindig magukban viselik a kort, amelyben íródtak, és annak a színházi konvencióit. A mű keletkezése óta a befogadói horizont nagyot nyílt, úgy éreztük, eljött az idő, hogy Örkény mesélési technikájának, gondolkodásának egyik alapelemét beemeljük a színpadra.”

Örkény maga pedig a következőt írta a Varró őrnagy – Tót Lajos párosról:

„Én Tóttal érzek, de az Őrnagy is én vagyok.” 

p.s.
E cikk címéről: Örkény eredetileg a Pókék címet akarta adni alkotásának.

Fotók: Gordon Eszter