Örkény Színház: Lidércek, Shaxpeare, Delírium

Az előadás szertelen (sic) rendezőjének, Bodó Viktornak a küzdelmét a függőségeivel és hazánkkal (SZFE stb.) aggódva figyeltem.

Mindig félve követem egy nagy tehetségű művész pankrációját az addikciójával. A Török Ferenc rendezte Overnight (2007) című nagyjátékfilm és a Horvát Lili rendezte „minden-díjat-is-megnyert” Felkészülés… (2020) című filmdráma közti 13 éves „színészi tetszhalál” beszédes.

„El kellett mennem a pokol kapujáig és aztán vissza, és ez azért egy fárasztó út volt, de meglehetősen eseménydús és tanulságos is.” Bodó Viktor

Múlt nyáron a 6színben Bodó rendezte A Csoport című előadást sajnos nem láttam. Kár, jó „előtanulmány” lehetett volna ehhez az íráshoz. A Jadviga párnája című filmet viszont 2000-ben igen, Ondrisként is remek volt Bodó. A múlt pénteken taglalt darab (Egy őrült naplója) rendezőjeként pedig egészen zseniális. A ma bemutatandó előadás szövegének (át)írója, Závada Péter édesapjának, Závada Pálnak köszönhetjük az említett regényt és a forgatókönyvet is. Utóbbit a rendezővel, Deák Krisztinával írta. (BTW: Deák férjének, Bálint Andrásnak az egyik irodalmi estjéről pedig itt írtam.)

A múlt év októberében bemutatott, Szentivánéji álom-szerű (színház a záhníszben) előadásnak már a „mozaikszó” címe is beszédes: LSD (Lidércek, Shaxpeare, Delírium). Netán Puck helyett az LSD varázsol majd? A nyitókép ezt igazolja. Lepukkant rehab (van másmilyen itthon?) díszletében (Schnábel Zita zseni!) szőnyeg-halmokon fekvő, tört-zongorába-temetett, de pucérra vetkőzése után elvonóintézet segítőként „újjászületett” Shaxpeare Vilmos (Máthé Zsolt) ironizál/rappel:

„Megin’ egy szétírt / Full gagyi Sékszpírt? / Nem hiszem el! / Szerepem szánalom, / A szöveg egy trágyadomb, / Persze, a hátamon, / Én viszem el”

Rengeteg popkulturális utalást kapunk kabaré és revüszerű formában. Ön- és társadalomkritikus fanyar mese lesz a Szentivánéji álom a Bodó/Závada szinergia eredményeképpen. A korábbi (2019), fiatalok körében is nagysikerű örkényes rómeós-júliás Shaxpeare együttműködésüket (Kertész utcai Shaxpeare-mosó) sajnos még nem láttam, hamarosan bepótolom a mulasztást és beszámolok a tapasztalataimról. Az elmúlt években egyébként kétszer is már csak 42 milliméterre voltam a megtekintéstől, de mindkétszer közbeszólt a maior család ismert sarja, bizonyos vis.)

Nem tagadom, emiatt az előadás miatt (és az ismerőseim egymás szavába vágó élménybeszámolói miatt) pozitív prekoncepcióval ülök majd be majd a darabra…

Ez az előadás sokkal inkább a korrupcióról szól, mintsem a honi (nyilván jobb napokat is megélt) addiktológiák (bivalybasznádi Scala-nak aposztrofálja Titánia) tevékenységéről. Az Örkény fiatal gárdája szemmel láthatóan lubickol és időnként virtuóz módon improvizál ebben a szürreális jutalomjátékban. (Utóbbi jelzős szerkezet mindkét tagja jól leírja a „showt”.) Tulajdonképpen csupa főszereplő bolondozik/botladozik a darabban. Nyilván van „főszereplőbb” köztük (pl. a Polgár „Walter White” Csaba / Hámori „Femme fatale” Gabriella páros és Zsigmond „Puck/Gyöngyi” Emőke), de a „távolság” köztük és a többiek között jóval kisebb a szokottnál.

Polgár a Závada által rámért/ráírt hiányos mondatokat remek ütemérzékkel, intézményvezetői alulfizetettségét pedig „narkó-cafeteria kiegészítéssel” kompenzálja. Vazul (Friedenthal Zoltán), a  megbízott túlmozgásos rendező pedig úgy tolja az egyik „dad joke”-ot a másik után, mint társulatának tagjai a roll jointot. Az pedig már a kezdetektől világos, hogy ha egy magashőmérsékletű space-cake gázsütőben összekeverjük egy szigorúan szex- és szermentes rehab és Szent Iván éjszakájának bujaságát, továbbá e vegyület/intézet tetejét/padlását gazdagon meghintjük az éves során elkobzott drogokkal, csak idő kérdése a robbanás…

Markánsan erősíti a fiatal közönség számára is könnyen befogadható (cool fun) jelleget, hogy a kellően heterogén (musical, slam, opera, drum & bass, slágerek Máté Pétertől a Groovehouse-on és a Korál együttesen, továbbá Szécsi Pálon keresztül a Padlás és a Nyomorultak musicalig bezárólag) zenei betéteket is remekül éneklik a színészek. (A Black Riderben is kaptunk már ebbe a magas szintű énektudásba betekintést. Arról az előadásról itt írtam.) Ha valaki eddig a Marson élt és nem tudja, hogy a Quimby dala miről szól, most kap egy új esélyt a megértésre… (BTW: Keresztes Gábor & Kákonyi Árpád rulez!) A világítástervező Baumgartner Sándornak pedig „külön piros pont jár”, fényjátéka hatékonyan támogatja az előadás szürreális világát és a fiatalság igényeit.

Az alapértékek helyett a fenntartó/támogató „cizellált” kulturális igényeit kielégítendő, a színpadon őrült és groteszk brain storming (LSD trip?) zajlik: honfoglalás spin-off, Dajcstomi izé, Bánk Bán pankráció, magyar Jackass, szilaj lovasszínház, művérrel gazdagon nyakon öntött horrorfilm lázálmai buknak ki a (drog és támogatás)függő színészek elméjéből. Magánélet, közélet és színházi élet halmazai csúsznak kancsalul egymásra és szürreális metszetükben végül egy pusztító Bermuda-háromszögben találjuk magunkat. (Nyilván eszembe jutott Szabó István Mephistójának Hendrik Höfgene is…) Egy szexjelenetben pedig a következő hangzik el az egyik talpig latexbe öltözött, rehabos színészt játszó színész (Jéger Zsombor) és Országh Hajnal (Hámori Gabriella) között:

„Ki vagy te gyönyörű magyar latex csacsiszörny?”

(Fejemben) nyerítve röhögtem fel ezen a ponton! (Amúgy sokadszor az előadásban.) Az eredeti Shakespeare darabbal szemben azonban ennek az előadásnak a végén nincs feloldás, a csendesen tovább rothadó rehabilitációs intézmény és visszaeső betegei visszakerülnek az induló mezőre. Cseberből vederbe, mohosból romosba, nihilből nihilbe.

„Lándzsverő Vilmos vagyok, függő, egy napja tiszta. Éppen ma. Gyarországon.”

Fotók: Horváth Judit

Online műsorfüzet.