Septum

Dobos Tamás - Septum

Dobos Tamás 2009-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem operatőr szakán, jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem DLA képzésén vesz részt. Operatőrként több nívós szakmai elismerést kapott már és dolgozott többek között Szász Jánossal, Kocsis Ágnessel, Mundruczó Kornéllal, Nagy Dénessel, Nagy Viktor Oszkárral. Fotográfiái több európai országban is szerepeltek művészeti vásárokon és csoportos kiállítások keretében, legutóbb a Dancing Darkness című tárlaton, Saarbrückenben (Galerie der Patton Stiftung) ill. Besztercebányán láthattuk fotóit (Organs & Extasy, Central Slovakian Gallery). Legújabb fotóit ez alkalommal az A.P.A. Galériában mutatja be Septum címmel, mely a 2010-es Masked anyagnak egyenes vonalú, koncentrált folytatása.

Mészöly Miklós fogalmazta meg: a fekete-fehér film – mint ábrázoló hasonlat – annak illúziótlan felismerése, hogy a valóság közvetlenül nem érhető tetten. Viszont bensőségessé teszi a lényeget, és rákényszeríti a nézőt a kiegészítésekre.

Egyszerre nagyon valóságosak, múltbeliek a fotók, ugyanakkor vizionáltak, szellemszerűek az alakok. Mert nagyon erős atmoszféra kel életre ezeken a képeken. Dobos Tamás rendkívül érzékenyen és pontosan találja meg modelljei önmagukban hordozott világát, ezt pedig a kellékekkel, ruhákkal, a fotókon megteremtett komplex és harmonikus világgal finoman felerősíti, épp csak annyira, hogy megfogjon egy-egy képe vagy tekintete és ne engedjen el. A fotók által sugárzott hangulat mély és szuggesztív. De a megoldást nem adja kezünkbe. Portréi nemcsak a kiállítótérben hatnak ránk, hanem amikor már hazaértünk, egy héttel vagy akár hónapokkal később is.

Önmagában már a fotók készítésének módozata, technikai eljárása távolságot helyez a kiállítás anyaga és valós időnk, világunk közé. Határvonal ez, melyet átlépni mégsem lehetetlen, az elválasztás talán csak szimbolikus. Látszólagos és mesterséges. Eltávolít, kiszakít a valóságból, behúz a múltba, a történelembe, a „kollektív emlékezetbe”. A századelő utáni vágyakozással szembesülünk, de egy percig sem érezzük klisének, amit látunk. Történetünk főhőse ugyanis az ország olyan régiójából származik, ahol „közelebb van a múlt” mint más, nyugatabbra fekvő vidékeken. Ettől (is) hiteles az ő „múltidézése”.

A fent említett kiegészítés jelen esetben is feladatunk: „nekünk magunknak kell feltárni a karakterek sorsát és behatolni ezekbe a gyakran szorongásokkal és fájdalmakkal telített emberi univerzumokba” – mutatott rá pontosan és érzékletesen Janisch Attila filmrendező a művész 2010-es kiállításának megnyitóján.

„Az alakok köré úgy építek történetet, hogy a szereplőim valós jelenét elmozdítom egy teljesen más környezet és hangulat segítségével, a személyiségek mögé gondolt történetiség ezáltal megváltozik. Ezt erősíti meg az analóg technika, kellékek, ruhák, sminkek (amiben nagyon jó emberek állnak mellettem). A képeimen talán zavarba ejtő a jelen-múlt furcsa fúziója. Az arcok magukban hordoznak számomra egy-egy történetet, amit én vizuális-dramaturgiai érzékenységemmel megpróbálok kifejteni és kifejezni. De ez nem teljesen tudatos építés, mindinkább intuitív.”