Sok hűhó valamiért

Megvolt tehát a lagzi, vége a hetedhét országra szóló lakodalomnak, jöhetnek a szürke hétköznapok. Fogynak a receptek, hogyan is kell mindezt kezelni, mert a hollywoodi filmek erről már nem szólnak, következésképpen ehhez már nem adnak receptet. A lányok fantáziája nem is nyúlik túl az esküvőn, hiszen célba értek, megkapták amire hajtottak, kitárult előttük a mennyország kapuja.

Aztán másnap felébrednek és az élet profánabb dolgaival konfrontálódnak.

Hogy mennyi ideig mennek jól a dolgok nem lehet tudni, de hogy az „Idesanyám én nem ilyen lovat akartam” effektus egy szép napon bekopogtat, azt borítékolni lehet. Furcsa is lenne, ha nem így lenne, hiszen más elképzeléseket alkotni egyazon dologról, mint élményekkel rendelkezni. Egy individuális társadalomban a jólét hátszelével az ember nehezen képes személyes szabadságát háttérbe szorítani, saját eleddig zabolátlan életét kompromisszumok béklyójába kényszeríteni. Egy házasság keretein belül az ember olyan dolgokkal konfrontál, amiről eddig azt sem tudta, hogy nem tudja. Fokról-fokra kiütköznek kultúránk hiányosságai.

Például, hogy a párkapcsolatról és szexualitásról sohasem tanultunk semmit.

(Természetesen itt most a szexualitás szociális és pszichés természetét értjük.) Pedig minden mást tanítanak, mindenre van minisztériumi hatáskör, de furcsa módon a személyes boldogulásunkat leginkább befolyásoló dolgokat, (pénzt, párkapcsolatot, szexualitást) nem tanítják. Bizonyos szinten persze, csak nem azon a szinten, amire egy köznapi embernek nagy szüksége lenne.

Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy egy házasság is csak kapcsolat, amíg gyermektelen marad, és egy kapcsolat is család, amennyiben a kapcsolatban gyermekek születnek. Egy kapcsolatot könnyű szétválasztani, egy családot már csak felrobbantani lehet.

Tehát egy családnak nem a házasság az alapja, hanem egy működő kapcsolat.

A házasság csupán a törvényes megpecsételése egy olyan viszonynak, ahol a felek egyetemleges felelőségükről lemondanak egy harmadik, jelen esetben az állam javára, azaz felelősségüket a kapcsolatukért nem maguk gyakorolják. Ennyi a profán megközelítés, persze van egy érzelmi vonzata is a házasságnak – a mi kultúrkörünkben az esküvő az összetartozás érzés ünnepélyes megpecsételésének – hívők esetében pedig a kapcsolat szentesítésének – számít.

A házasság konzervatív megközelítése a puritán szellemiségre nyúlik vissza, mely mélységes gyanakvással tekint az élvezetekre, erkölcsileg elítél mindent, ami eltér a heteroszexualitástól, monogámiától és a reproduktív indíttatású szextől. Ez a megközelítés a családot állítja a társadalom középpontjába, elvárja a házasságtól, hogy józan, ésszerű és produktív legyen, ami lemondást és nagyfokú felelősséget követel.

Ugyanakkor nyugati világrendünk megteremti az egyéni szabadság ideálját, hiszünk személyes kiteljesedésünkben. Egy hedonista életszemléletet sugalló iparág burjánzik a házasságok peremkerületein, ami örökkön emlékeztet bennünket arra, hogy mi mindenről mondunk mi le, ha a házasság szent kötelékét válasszuk. Világunk állandósult üzenete: A régit újra cserélni, a szépséget és szexualitást a fiatalság képével azonosítani, speciális igényeinket pedig a szexipar széleskörű kínálatára bízni.

Lehetnek-e elég erősek a házasságok, hogy ellenálljanak a futószalagon kínált talmi örömök folytonos csábításának? Tarthat-e egy kapcsolat ilyen környezetben ötven évig? Az életelvárások folyamatos kitolódása folytán az „amíg a halál el nem választ” ma kétszer annyi ideig tart, mint hajdanán – jóval kevesebb csábítás mellett.

A tradicionális házasság és jóléti világunk generálta hedonista életszemlélet egymásnak ellentmondani látszanak.

A házasságok két alaptípusa ma a romantikus és a pragmatikus kapcsolat. A romantikusok elutasítják a szenvedély nélküli életet. Esküsznek arra, hogy sosem adják fel igaz szerelembe vetett hitüket, örökkön azt a társat keresik, akivel a vágy sosem huny ki. Aztán ha mégis kihuny, arra a következtetésre jutnak, hogy elmúlt a szerelem, de törhetetlen meggyőződésük marad, hogy nem az elképzelésükkel van a baj, csak még nem találták meg az igazit.

A pragmatikusok az érettséget helyezik előtérbe, szerintük a kezdeti izgalom átalakul valami mássá – elmélyült szeretetté, kölcsönös tiszteletté, bajtársias közösséggé. A romantikusok az intenzitást jobban értékelik, mint a stabilitást, a pragmatikusok a kiszámíthatóságot többre tartják, mint a szenvedélyt. 

A két tábor ugyan nyílt megvetéssel szemléli egymást, de egyben egyetértenek: A szenvedély idővel kihűl.

Az antropológusok szerint a szerelem hormonkoktélja (dopamin, noradrenalin és PEA) nem tarthat néhány évnél tovább. Az „összebújás” hormonja, az oxitocin a leghosszabb életű. Ez talán eldönti az előző vitát, de tény, hogy egyik sem ad kulcsot egy olyan életformához, mely egy életen át ébren tartja az egymás iránt táplált erotikus vágyakat.

Az emberi lét nagy paradoxonja, hogy miközben biztonságot és a kiszámíthatóságot keressük, a változatosságra törekszünk. A házasság egy tökéletlen intézmény, de ha a múlt fojtó terheitől meg tudnánk szabadítani modern megközelítésben még lehetőséget is adna rá, hogy alkatunknak és igényeinknek megfelelően testre szabhassuk.

S ez felettébb üdvös lenne, mert a házasság – úgy tűnik még korunkban is – pótolhatatlan intézmény.

Lehet, hogy a technika szédületes fejlődése megváltoztatta életünket, de gyermekek születésének és felnevelésének intézménye még mindig a család. A család alapja pedig egy jól működő párkapcsolat. A modern kapcsolatok egymással ellentétben álló vágyainknak – a biztonságnak és szexuális vágynak, stabilitásnak és transzcendenciának, szeretetnek és szenvedélynek – olvasztótégelyei.

A „domesztikált” szerelem és az erotika összebékítése nehéz feladat, s ha egyáltalán, csak annak belátásával lehetséges, hogy párunk nem tulajdonunk, s hogy az intimitás nem mehet az elkülönültségérzet, titokzatosság és személyes szabadságunk kárára. A vágy nem szereti, ha fogságban tarják, s az elköteleződés nem falhatja fel a teljes szabadságunkat.

Az egymás testi-lelki szabadságának tisztelete és az elkülönültség (alkati szinten különböző mértékű) jelenléte a házasság fenntarthatósága szempontjából messze fontosabb ma, mint a totális intimitás, egybeolvadás. Két ember lelki fúziója, individuális létük, személyes szabadságuk teljes feladása a kapcsolat oltárán, szükségszerűen a vágyak csökkenéséhez, vagy eltűnéséhez vezet. Az erotikus feszültség két szuverén és titokzatos ember közötti térben keletkezik. A tűznek levegőre van szüksége, hogy loboghasson.

Egy kapcsolat (házasság) addig tart, amíg mindketten akarják, hajlandóak megtenni mindent azért, hogy működjön és hajlanak a kompromisszumokra. És – amíg nem szakad meg a dialógus, amíg beszélnek egymással problémáikról és vágyaikról és nem csak saját elképzelésük keresztülvitelére törekednek, de megértéssel viseltetnek társuk álláspontja iránt is.

Fontos belátnunk, hogy kapcsolatunk nem véletlen jött létre és ha a jelenlegit nem tudjuk kezelni, a következőt sem fogjuk tudni.

Egy kapcsolat félig belőlünk van és legközelebb sem lesz sokkal másabb, hiszen vonzódásunk lényünkből fakad, nagyjából és a lényegi pontokban mindig ugyan arra leszünk vevők. Az okfejtés mentén azt is könnyű belátni, hogy párunk is félig belőlünk van, mi teremtjük olyannak, amilyen. Ő saját képleteink, vonzódásaink, affinitásunk terméke, s kicsit önmagunkkal küzdünk, mikor őt próbáljuk legyőzni. Tehát a társunk elfogadásának önmagunk elfogadása a feltétele.

Ahhoz, hogy érettek legyünk egy párkapcsolatra, önmagunkon kell dolgoznunk, önmagunkat kell „megnevelni” és nem a párkapcsolatot, mert az makacs és nem hagyja magát.

folyt. köv.