Sok hűhó semmiért

Engem meg sem kérdeztek anno, mikor keresztvíz alá tartottak és felvételt nyertem az anyaszent egyház kötelékébe, de ma úgy érzem nem is szolgáltam rá a bizalomra. Értem én, hogy a katolikus vallást nem lehet megreformálni, mert dogmákra épül, és még némi-nemű tiszteletet is kivált belőlem, hogy majd kétezer éve ugyan azt hirdeti, bár a házasság szempontjából – mint azt a jelek is mutatják – mindez inkább kontraproduktív. Mikor templomi esküvőkön feszengek kínosan, mint Drakula a fokhagyma fesztiválon, többnyire leghátul állok, hogy az ájtatoskodó násznép ne lássa rajtam a viszolygást.

Hüledezve hallgatom a tömjénszagú dogmákra, egyházi kinyilatkoztatásokra alapozott szentenciákat, amik úgy simulnak huszonegyedik századi életünkbe, mint a szívlapát egy computerbe. Hatalmas kísértést érzek néha, hogy félretoljam a papot és mefisztói fifikával szóljak néhány szót az ifjú párhoz:

„Kedveseim, ne legyen illúziótok, felejtsétek el ezt a sok maszlagot! A házasság valódi alapja, egymás mély megnemértése!”

Korunk kortévesztő intézménye ünnepélyes keretet ad csupán az esküvőnek manapság, de rossz keretet. A tizenhatodik század közepén ülésező tridenti zsinat emelte kötelező érvényűre az egybekelés egyházi áldását, s a házasság intézményének szabályai azóta sem változtak. A teológusok a frigy szentségét szeretnék ugyan korábbra datálni, de hivatalosan ekkor válik a házasság szakramentummá, ekkor fektetik le a máig érvényes szabályokat. Tehát nagyjából középkori elvekre épül a mai házasság.

Ezért olyan, amilyen.

Persze nem állítom, hogy férfi és nő kapcsolatának nincsenek örökérvényű, kezdetektől meglévő etikai normái, de azoknak köze nincs, az egyház által hirdetett, vagy a keresztény liturgiára épülő, polgári tudatba gyökeredző értékrendhez. Amikor ezeket a szabályokat deklarálták, a gyengébbik nem társadalmi szerepe és jogai még köszönőviszonyban sem álltak a mai, emancipált nő jogaival. A feleség jószerivel tulajdona volt férjének, a szexualitás kizárólag a gyermeknemzés célját szolgálta, s még ilyetén is bűnnek számított.

A bűnben fogantatás pedig a gyermek eredendő bűnévé vált. Egymás iránti szenvedély és szerelem szintén nem volt megengedett, lévén, hogy mindezek csak Istennek dukálnak. Az egyház holtig tartó monogámiát követelt híveitől, ennek megsértése súlyos, sok esetben halálos büntetéseket vont maga után.

Sokan kérdezik most, mi közünk már ehhez, hiszen ilyen büntetésektől nekünk már nem kell tartanunk. Persze hogy nem! Csupán mindez máig irányt szab gondolkodásunknak és életünknek. Hiszen innen eredeznek a tradíciók és konvenciók, amik mindmáig irányadóak a közerkölcsben. Szóhasználatunk is támogatja mindezt.

Uram, parancsolóm egyfajta alárendeltséget sejtetnek a nő szemszögéből, férjem, feleségem szavak pedig birtokos viszonyt feltételeznek. Nem szabad pálcát törni mai tudattal letűnt korok felett, hiszen akkor, ott biztosan nem volt mindez véletlen, a világ csak így működött.

De ma nem így működik.

A világunk gyorsabban változik, mint mi azt a múlt fogságában vergődő tudatunkkal követni tudnánk. A házasságok azért nem működnek, mert a huszonegyedik századi ember az egyházi dogmák által formált keretben egyszerűen nem érzi jól magát. Persze Isten szép házában ifjúi idealizmussal, esküvői ruhában feszengve még másképp gondolja és a rossz példák tudatában is elhiszi, hogy majd ő lesz a kivétel, de aztán egy-két kivételesen elkötelezett, vallási indíttatású embertől eltekintve később belátja, hogy az élet nem támogatja szent esküvel megpecsételt ígéretet, Isten színe előtt tett szent fogadalmait egyre-másra adja fel és mindez gyermeki lelkében nagyobb bűntudatot kelt, mint holmi bűnben fogantatás.

Aztán válik.

Ami azonban az égben köttetett, azt földi hatalom szét nem választhatja – második nekifutásakor Isten hajthatatlan. Most már csak az anyakönyvvezető papol, de ő sem a valós életről, helyesebben egy ál-valósról, általában hollywoodi filmek stílusában. Mit is mondhatna szerencsétlen – ha az igazat mondaná, megköveznék.

Nos, ha az ájtatoskodáson túlvagyunk és megesküdtünk egymásnak, hogy jóban, rosszban, holtig tartóan, szeretetben és hűségben, jöhet az esküvői buli. Minél nagyobb és minél költségesebb, annál felületesebb és megkockáztatnám, annál kevésbé tartós a házasság. Ebből tanulnak is a házasulandók, másod-, vagy harmadszorra már igen szerények a keretek – még ha időközben sokkal többet is megengedhetnének maguknak.

Magam részéről úgy vagyok, én az esküvői bulikat tíz év elteltével tartanám, azt megünneplendő, hogy még mindig együtt vagyunk.

Pedig a házasság sallangoktól és hamis elvárásoktól megtisztított valós tartalmában – két ember elköteleződése családi fészek létrehozására, gyermekek nemzésére és felnevelésére – még ma is a legüdvösebb létforma. A szkeptikusokból és cinikusokból többnyire csak a csalódottság, halmozottan rossz tapasztalat, vagy végletes önzés beszél. A természet példáját követve, az élet természetes folyamában sodródva nem is kell folyvást az élet értelmén törni töprengeni, mert az szembe jön velünk, a folyam maga tárja fel előttünk az élet csodáit. Csak a belépőjegyet kell megváltanunk kevés bátorsággal. És még áldozni sem kell annyit, mint sokan hiszik, s egyebekben az eredmény mindezen áldozatokért bőségesen kárpótol. Csak, hát úgy kell meghúzni a házasság kereteit, hogy mindketten jó érezzék magukat benne!

Folyt.köv.

Folyt. köv.