Látogatás gyerekkoromba

Pár éve rászántam magam egy sokáig halogatott városlátogatásra, Debrecenbe vonatoztam feleségemmel, hogy ott majd bérelt biciklivel karikázzuk be a várost, szemrevételezve a múltat és jelent. Páromnak Debrecen a magyar nyelvvel való ismerkedés első emlékeit jelentette, még a kilencvenes évek elején a Kossuth Lajos egyetem nyári programja keretében több nyelvtanfolyamot is végigcsinált. A nagyerdei nemzetközi diáksereg neki kellemes felüdülést hozott akkoriban az anyai teendők és gondos hétköznapok elől menekülve, visszacsöppenve a gondtalan ifjúság vad tivornyázásába. Nos most én is visszacsöppentem, csak más értelemben.

Én a keserű emlékek szép nosztalgiájába csöppentem vissza.

Debrecent, szülővárosomat sosem szerettem, csupán szívemet ejtette rabul örökre. Nem sok időt éltem ott, öntudatlan időszakomat leszámítva mindössze egy évet másodikos koromban, hét évesen. De ez az esztendő életem egyik meghatározó élményévé vált. Hosszú évtizedek után a vonatból kiszállva jönnek szembe az emlékek. Az állomás hatalmas szocreál freskóira, ha agyonvernek sem emlékszem, de mikor megpillantom, olyan érzésem van, mintha tegnap láttam volna utoljára. A Piac utca kezdetben még időutazás, a Nagytemplomhoz közeledve viszont a város egyre szebb és megújultabb arcát mutatja. Megállunk a Sesztina háznál. A gyönyörű épület földszintjén két luxusétterem üzemel.

Anyám elmesélése alapján ebben a házban éltek szüleim, mikor megszülettem.

Egy elsárgult, régi kép tanúsága alapján elképzelem magam, ahogy az ablakban ülök másfél évesen. Betévedünk a nagy múltú, patinás szállodába. Az Aranybika retrós berendezési tárgyai és belső terei kicsit szocreálok, kicsit pedig kortévesztőek. Akkoriban még nem tudtam, most már tudom, ki volt a város érdemdús polgára, Sesztina jenő és hogy az Aranybikát 1915-ben Hajós Alfréd, az athéni úszó olimpikon tervei alapján építették. Jóllehet ezen a helyen már több, mint kétszáz éve folyamatosan fogadó, illetve szálloda üzemel. A belváros nevezetességei után a Nagyerdő felé kanyarodunk, hogy körülnézzünk az Egyetem tájékán is. A Klinikáknál, ahol megszülettem, a Kossuth Lajos egyetemnél, ahol feleségem abszolválta nyaralásnak is beillő nyelvkurzusait. A vidámpark közelében úgyszintén megrohannak az emlékek. 

De valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság minduntalan más irányba terelget. Próbálom elnyomni az érzést magamban, de nem sikerül. Aztán már csak tekerek egyre vészesebb tempóban, csak úgy érzés után, belső ösztönök mutatják az irányt. Párom értetlenül próbál tempót tartani velem. Debrecen egyre ósdibb lesz körülöttünk, megyünk vissza az évtizedekben. És, bár több, mint fél évszázada nem jártam ott, egyszer csak megérkezünk a Nagy Sándor telepre. 

Csalódást okoz. Az egykori düledező vályogviskók csupán hébe-hóba fellelhetők. Sok új ház épült, az utcákat mind leaszfaltozták. Az utak menti kerekes kutak úgyszintén eltűntek. Nincs rájuk szükség, hiszen már víz is van a környéken. Éppúgy villany és gáz. A Nagy Sándor telepre beköltözött a huszadik század – talán mutatóba a huszonegyedik is. Ma a várossal egybefüggő település, de az én időmben a telep még a városon kívülre esett, mert azt még Debrecen is szégyellte. 

Miután apámat bebörtönözték, családom atomjaira esett szét, megkezdődött gyermekkorom odisszeája.

Itt a Nagy Sándor telepen is éltem egy évet Nagyanyámnál, illetve annál az asszonynál, aki árva anyámat felnevelte. Töpörödött, hajlott hátú, írástudatlan öregasszony volt, tetőtől talpig feketébe bugyolálva, arcát is fekete kendőjébe rejtette. Szívós volt és fáradhatatlan, iszonyú munkabírással vette fel a harcot a nyomorral. Akkora szegénységet azóta sem láttam. Valaki nekem egyszer a jólét morálisan döglesztő hatásáról papolt, mondókáját nyíltan nekem címezve. Ide kívánkozik válaszmondatom, amit akkor írtam:

… ha majd olyan dolgokkal is tudsz büszkélkedni, hogyan kell a száraz tehénszart a puhától megkülönböztetni, mert a száraz jobban ég, mert tehénszarral fűteni a legolcsóbb és még mindig jobb, mint megfagyni, ha majd már tudod milyen az, amikor egy petróleum lámpa a legnagyobb luxus egy majd húsz négyzetméteres vályogviskóban, ami még sosem hallott vízről, gázról, villanyról, ahol a derekad mosolyogva érzi a különbséget a matrac gyanánt használt friss szalma puhasága és a törek (szétmállott szalma) sprődsége közt, ahol az előbb említett szép-nosztalgiájú, pusztán illatával könnyfakasztó petróleum lámpa képviseli az ígéretes, minden eddiginél fényesebb huszadik század ragyogását, ha már a fogad tudja, hány hetes kenyérhéjba mélyed bele, s hogyan kell belemélyednie, ahhoz, hogy ne törjön ki, ha már érezted milyen érzés ünnepnapokon egy párhetes csirke sovány combját szopogatni, amelyikkel délelőtt még játszottál, majd akkor papolhatsz nekem a jólét morálisan döglesztő hatásáról, mert én sosem az életem magasságaira voltam büszke, hanem a mélységeire és hálás vagyok a sorsomnak, hogy mindezt és még nagyon sok mindent, amit szintén nem tudsz elképzelni, megélhettem, s tudom, sok enervált barátomnál sokkal jobban tudom hol van a lent, s így nincs is más utam csak fölfelé.

Engem örökre rabul rejtett nagyanyám nyomorúságos világa, a szép szegénység lélekemelő birodalma. Szerencsétlen majd megfeszült, hogy nekünk gyerekeknek – ketten voltunk nővéremmel – emberhez méltó körülményeket biztosítson. Nem a telepen, Debrecen központjában tanultunk a Csokonaiban. Közben nagyanyám egész nap valami alantas munkában robotolt, hogy összekaparja a betevőt. Mikor a napköziből kiengedtek bennünket, feltett minket a buszra, gondosan kezünkbe olvasta a jegy árát, ő meg elindult gyalog haza. Csak nekünk járt ki a flanc, neki nem. Sokáig vártunk rá otthon, mire a nagy utat fájós lábaival megtette, aztán nyaggattuk, hogy éhesek vagyunk. A nap már lement, mire begyújtotta a sparheltet és megfőzte a vacsorát. 

Persze, hogy boldog voltam, amikor az év elteltével végre édesanyámhoz költözhettem Pestre, a csodák és a “luxus” világába.

Öt év után először vele lenni, az maga volt a paradicsom. Teltek a hónapok és én lassan felfedezhettem magamnak anyámat és Budapestet.  A következő nyáron anyám mézesheteit töltötte újdonsült férjével, engem pedig Debrecenbe küldtek “nyaralni” nagyanyámhoz. Hogy könnyítsenek a lelkükön, húsz forint zsebpénzzel bocsátottak utamra. Özvegy nagyanyám – unokák nélkül újfent elárvultan – összeállt egy sánta suszterrel. Az öreg Pista bácsi a sparhelt mellett fél négyzetméteren rendezte be műhelyét és a telep legszegényebbjeinek foltozgatta cipőit a szeméttelepen összeguberált bőrökből. 

Nagy úrnak éreztem ám magam a sok kódis között az anyámtól kapott húsz forinttal kilenc évesen és alig vártam, hogy gazdagságomat próbára tegyem. Elmentem hát a nagyerdei vidámparkba. Volt ott minden, céllövölde, műhal pecázás, ringlispíl. Kopott gyorsan a húsz forint, de azért még egy mozira is futotta. Walt Disney Bambiját játszották akkoriban. Másnap aztán eldicsekedtem az otthoniaknak. Csak hallgatták hüledezve mennyi pénz szórtam el. – Aztán mire volt ez jó? – akarta Pista bácsi tudni? – Hát, hogy kiszórakozzam magam – válaszoltam. – Szórakozni – mondta Pista bácsi hangsúlyosan és nagyanyámmal lopva pislogtak egymásra zavarodottan. De én nem hagytam magam. Megvédtem a jussomat.

Csak tudnám, miért szégyellem magam azóta is.