Tömény érzelmek

A nem éppen vidám történet talán kevésbé passzol az örömünnep hangulatába, mint például Az öt legenda animációs alkotás, mely enyhén punkosított mesehőseivel, tetovált karú Télapójával és mindenek előtt varázslatos szín és látványvilágával egy egész eredetire sikerült ünnepi produkció, ugyanakkor a karácsony egy dickensi felfogásába A nyomorultak nyomasztó, de felemelő világa is beleillik.

Ennyi 19. századi nyomor láttán a moziból kijőve a néző bizonyára jobban értékeli jóléti korunk karácsonyát.

Tom Hooper alkotását már csak azért megnéztem volna, mert a szintén általa rendezett A király beszédének megtekintése közben olvadoztam a moziban a gyönyörűségtől. Nos Hooper ezennel egészen más fába vágta fejszéjét, de mint azt a film visszhangja is igazolja, nagyszerűen oldotta meg a feladatot. Remek szereposztás, még jobb színészi játékok, hatalmas látvány és a dramaturgiába szépen belesimuló zene jellemzik az alkotást. A színészek a forgatás közben énekelnek, így a dalok nem „válnak le“ a színészi játékról, ugyanakkor persze sok zeneszám a nem éppen énekesként elhíresült előadó szájából zengve a katartikus élménytől távol marad.

Mindazonáltal megoldják mindannyian a feladatukat – többen közülük parádésan. Jóllehet a majd három órás produkció első tíz percében azon morfondírozik a közönséges halandó, hogyan fogja ezt a néha erőltetettnek tűnő zenei társalgást ennyi ideig kibírni, de aztán már hozzászokik az ember, s mire kijön a moziból, már azon sem csodálkozna, ha még az utcán is mindenki énekelve társalogna egymással. Ilyen értelemben – bár nagyon szokatlannak tűnt – nekem még be is jött, hogy nem váltogatja egymást önkényesen az ének és a próza – a film teljes egészét végigéneklik.

Ami viszont a moziból felállva minduntalan foglalkoztatott, hogy valójában milyen műfaj is ez a musical.

Mert ami fenntartásom volt a filmmel szemben, az valójában nem a filmnek, hanem a musicalnek szólt. Ahhoz túlságosan tág határúak a definíciók, hogy e műfajt pontosan be lehetne határolni. Tudjuk, hogy elődjének az operettet tekintik és, hogy valamiféle amerikai tolmácsolásban nagyjából a huszadik század elején keletkezik, mikor is „népoperát“ az operettet „kimossák“ és kicsavarják belőle a giccset.

No ez az, ami nem igazán sikerült. Semmit sem lehet jobban eladni, mint a giccset musical-be csomagolva. A musical, ami ugyebár manapság már egy vitán felül álló műfaj, saját mércékkel mér, s más műfajokban tűrhetetlen mennyiségű érzelgősség, nyálasság is megfér benne. Mert a musical világán belül csak végletesen jó és gonosz, naiv és szélsőséges emberek léteznek.

Hogy ez a film is ilyenre sikeredett, abban kicsit Viktor Hugo is „bűnös“, mert nagyszerű regénye még túlságosan romantikus ahhoz, hogy hősei ne szélsőségesen polarizáltak legyenek, de azért az epizódokban és árnyalatokban gazdag regényhez képest egy ilyen musical feldolgozás cirka egy képregény szintjére ereszkedik. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen még az operák librettója (fogatókönyve) is messzemenően a zenei tartalomnak van alárendelve, egy opera szintjén azonban mindezért legalább a zene kárpótol. De mi marad egy musicalben? Képregény – persze modern animációk segítségével fantasztikusan megfestve -, jó színészek, akik középszerűen, vagy annál gyengébben énekelnek és a törökméznél is csöpögősebb szirup.

De hát ilyet egy rendező nem talál ki, a musicalt a közönségigény teremti.

Illetve teremtette meg anno, mikor is az opera a nagyközönség számára nehezen emészthetővé vált. Kellett egy népre szabott, zeneileg kevésbé igényes, de érzelemben annál gazdagabb variáns. Nos, mint mondtam a műfaj már régen megszületett és vitán felül áll. Ma már legfeljebb azon lehet disputálni, hogy a műfajon belül mennyire számít jónak egy alkotás.

A musicalben tehát nem verbálisan, hanem a zeneiség által gerjesztett (néha túlgerjesztett) érzelmek ágán kommunikálnak s ezen nekem sem illik megütközni. Jó, akkor nem is teszem. Mert A nyomorultak musical feldolgozása ezen fenntartásokon túl tényleg jó, megkapó alkotás. És ebben a zenének elvitathatatlan érdeme van, nem véletlenül tarol a színpadi változat számtalan színházában a világnak 1980 óta. A film kapcsán legfeljebb arról vitatkozhatunk, hogy mindehhez a rendező mit tesz hozzá. Tom Hooper filmje kissé hosszúra sikeredett, mindazonáltal mindvégig élvezhető, látványban, színészi játékokban gazdag alkotás, melyben a regény tragédiái plasztikusan és akusztikusan nyernek alakot előttünk.

Ennyi dráma láttán az én könnyzacskóim is rendjén megadják magukat, hogy ez most mégsem történt betudható annak, hogy hosszú életem során már számtalan feldolgozásban könnyeztem a regény sorsüldözött hőseinek kálváriáján. De hogy ez a változat számomra megnyerőbb-e, egy jól sikerült prózai feldolgozásnál, abban nem vagyok biztos.

Viktor Hugo félelmetes mesélő, engem zene nélkül is elvarázsol.

De ez most nem arról szól, itt a gonoszok és a jók, úgy mint a párizsi népfelkelők énekelnek. Mindazonáltal hálás vagyok a rendezőnek, hogy a lelkes forradalmárok a gárdistákkal karöltve legalább nem kerekednek táncra a barikádok előtt, ami ugye egy musicalben még csak nem is lenne meglepő.