Top Ten, avagy Contemporary Art

Pontokra átszámított teljesítmények alapján a sorrend ugyan folyamatosan változik, de a rivaldafény mindig erre a tíz emberre esik, ők azok, akiknek neve közszájon forog, akiket mindenki ismer, akik mindent visznek. A kívül rekedteknek már nem jut a dicsfényből, ők mintha nem is lennének.

Rájuk már senki sem kíváncsi, a nyereményekben, hírnévben, diadalban jószerével csak a top ten osztozik.

Akárhol is keletkezett ez a kifejezés, a top ten – a felső(csúcs) tíz – mára korunk emblematikus jelenségévé vált. Minden területnek megvan a maga top ten-je, legyen az sport, politika, történelmi esemény, tudomány, művészet, zene. A ma emberének sokat strapált intellektusa egyszerűen képtelen szakáganként több nevet, arcot, celebet, hőst, istent befogadni. Túl sok a kategória, túl sok az információ. Ehhez jön még az a kortársi felületesség, mely nevéből adódóan nem is kíván túl mélyre ásni, megelégszik felszínes információkkal.

Kivétel persze van, mint mindig, és mindenhol.

Speciális érdeklődés több szaktudást feltételez – igaz jó esetben a többi tudás kárára. Legyen az tehát görög isten, reneszánsz polihisztor, márciusi ifjú, futballista, zenész, vagy énekes (a zenét persze stílusonként kell érteni) max. kb. tíz név jut eszünkbe. S mert őket  ismerjük, ők forognak közszájon, a többiek pedig elhalványulnak mellettük. A múló évszázadok is a top ten-eket őrzik meg, azt az illúziót keltve, hogy a nagyok ennyien voltak csupán. A sportban még viszonylag mérhetőek a teljesítmények. A zenében a népszerűség egy megbízható indikátor. A tudományokban talán a köznapi életre kifejtett hatás, ami kimutatható.

De milyen kritériumok alapján dől el a modern művészetekben, hogy ki kerül be a top ten-be?

Münchenben kb. 10 éve nyitották meg a Brandhorst múzeumot, mely egy magángyűjtemény állandó kiállítási helyéül szolgál. Anette Brandhorst, a mosóporkirály, Hugo Henkel unokája, férjével Udo Brandhorsttal húsz évi gyűjtőmunka eredményeképpen a világ egyik legjelentősebb magángyűjteményét hozta létre kortársi műalkotásokból. A több mint hétszáz darabból álló páratlan gyűjteményüket a Bajor államnak ajánlották fel, avval a feltétellel, hogy a műalkotások, saját, erre a célra létrehozott múzeumban nyernek elhelyezést.

A Bajor állam, vállalásának megfelelően 46 millió Euró költséggel fel is építette a múzeumot neves berlini építészek bevonásával. A műcsarnok Maxvorstadtban, a múzeum negyedben található. Amennyire feltűnő az épület kívülről, annyira szolgaian rendeli alá magát funkciójának. A példaértékűen kialakított belső terek fantasztikus hátteret képeznek a kiállított műtárgyaknak. A rendkívül modern épület mind esztétikai értelemben, mind technikai adottságaiban kiemelkedő alkotás.

A múzeumba a kortárs művészek top ten-jei nyertek bebocsájtást. Cy Twombly,  Andy Warhol, Damien Hirst és a többiek. Hogy milyen kritériumok alapján pont ők, azt döntse el a kedves látogató! Én személy szerint nehezen hiszem, hogy Twombly macskakaparásait, Warhol fotókolázsait, Hirst szennyesládáit művészi értékben senkinek sem sikerült megközelíteni – nemhogy felülmúlni, most mégis ők fémjelzik a századvéget és századfordulót – nem mások.

Damien Hirst – Waste

De hát milyen objektív kritériumok döntenék is el, ki méltó ma arra, hogy a művészetet legmagasabb szinten reprezentálja? Ilyen kritériumok ma már nem léteznek, mert korunk mindent relativál. Ettől nem hiteles számomra a kortárs művészet. Bármi bármivel, bármikor behelyettesíthető, s mindez csak interpretáció kérdése. Mert hogyan is válasszuk ki száz elkötelezett avantgárd művész közül a legjobbat?…. Találomra!

Nem egy elkötelezett, nagy életbe csomagolt művészi szándék, tehetség és alkotó erő, másodlagos adottságok azok, melyek a kor művészeit világhírre predesztinálják. Ha Brandhorst történetesen nem Twombly képeit vásárolja hatalmas összegekért, talán nem az ő hírnevét alapozza meg indirekt módon, s ha most nem Twombly képei lógnak a múzeumban, nem nyer végső visszaigazolást, hogy mégiscsak ő a legnagyobbak egyike. És mert ezek az alkotások vannak kiállítva egy fantasztikus múzeumban, a művészettörténész elit is nagyágyukat vonultat fel. A belépőjegy árában benne foglaltatik egy fejhallgatós készülék, melybe a kiállítási tárgyak mellé rendelt számokat beütve, átfogó elemzést is kap a látogató, méghozzá több nyelven.

Miközben műértő pillantást mímelve álltam egy nagyjából egyszínű kép előtt, én is próbára tettem okos készülékemet. Aztán már nagyon szégyelltem magam. Hát ennyire hülye lennék én? Nem látom azt a sok mindent azon a monochrome vásznon? A férfi hang nagyjából tíz percen át folyamatosan beszél a képről. Körbejárja a művészt, a témát, s mindazt, amit a alkotó alkotásával üzenni kívánt, gyanítom anélkül, hogy a művésznek erről vajmi fogalma is lett volna. Mire végigjártam és hallgattam a kiállítást, már képben voltam. Nem a művész fontos a maga kis tehetségével(?) és megszállottságával(?), hanem az intézményesített MŰVÉSZET, melyet a korszellem determinál.

A kiállított műalkotások művészi ill. piaci értékét természetesen nem én kívánom  meghatározni. Se műértelmem, se kompetenciám nem predesztinál erre. Még azt sem mondom, hogy a kiállított tárgyak némelyike nem tetszett volna. A nagyszerű környezetben, akár egy jól megválasztott keretben minden felértékelődik. S lám már nagyjából képet is kapunk arról, hogyan lehet – persze tehetség, mesterségbeli tudás és elkötelezettség előfeltétel (csak hogy ilyen nagyon sok van) – a művészeti top ten-be bekerülni. Egy jó mecénás kell hozzá, egy csodás múzeum, s a legrangosabb műértők verbális magasztalásai.

Egy-egy nagyreményű graffitis akcióművész, akinek nem csak arcát fedi álarc, tehetsége is rejtve marad, s ezzel, meg a rossz marketinggel végképp lemond a halhatatlanságról, legfeljebb a múzeum egy kevésbé őrzött sarkát „pisilheti le“ – azt sem büntetlenül. (Megjegyzem, ha ezt történetesen a kiválasztottak közül teszi valaki és pedig szó szerint, akkor az biztosan műalkotásnak bizonyul.) Mindazonáltal számára szerencsésebb, Twombly számára kevésbé szerencsés esetben, most az akcióművész műve díszelegne a múzeumban, és ne adj Úristen, Twombly szaladgálna a festékszóró flakonnal.