Valóban minden ember ugyan annyit ér?

Emberek

Ifjú koromban valamiféle álszentséget véltem felfedezni az erre a kérdésre adott mindenkor kiszámítható válaszban, mert hát ugye ki merte volna azt mondani, hogy nem, az emberek nem ugyan annyit érnek. Hogy a mi fejlett kontinensünk civilizált polgárai, netán professzorai többet érnek, mint az Afrikában szaladgáló bushmanok, Etiópia éhezői, vagy Isten egyéb, a világ számos égtáján millió szám koszos szolgasorban sínylődő, műveletlen gyermeke.

És miközben ezt a képtelenségnek tűnő frázist komoly pofával kellett képviselni, feltűnt, hogy a bangladesi szökőár kétszázezerre becsült halottja a rádióban néhány részvétlen mondatot ér csupán, de egy repülőszerencsétlenség száz-egynéhány áldozatával hetekig foglalkoznak. A bangladesi szökőár a legeslegszegényebbeket tizedeli, a repülőgépen a világ civilizált részének „gazdag“ polgárai ülnek.

Egyébiránt azt állítani, hogy az emberek nem ugyan annyit érnek, azon kijelentéssel lenne egyenértékű, mely szerint a planétánkon fellelhető emberfajták nem állnak azonos fejlődési szinten. Persze nem civilizációs megmérettetésben, mert az egyértelmű, hanem evolúciós értelemben. Mindkét állítás tabu. Ez a plurális társadalmak (talán nem véletlen) etikájával egyszerűen nem egyeztethető össze. A kérdés puszta felvetése is már egyfajta vízválasztó, mely fajelméletet sugall, s a téma boncolgatására vetemedőket tudományos szalonokból kiebrudalják.

Emberek

Ilyen értelemben mindannyian álszentek vagyunk, mert egyértelmű, hogy mást mondunk, mint amit gondolunk. Miközben azt szajkózzuk, hogy minden fogyatékos ember ugyan annyit ér, s minden földünkön előforduló etnikum antropológiai értelemben egyazon fejlődési szinten áll, tudjuk, hogy ez hazugság, s csak sejtelmünk van arról, hogy miért kell részünket a kollektív képmutatásban kivenni.

Történelmi tapasztalatokon okulva sejtjük, hogy egy ellentétes állítás végzetes következményekkel járhatna, a dolog nem állna meg egy tudományos hipotézis szintjén, hanem pusztító indulatokat szabadítana el. Most számtalan példával élhetnék, s a legismertebbet szándékosan megkerülve, említhetném a tasmánok és egyéb őslakosok ideológiák mentén történő kiirtását, de beszélhetnénk az eutanáziáról is.

Már az ógörögök is művelték, mert a taigetoszi „szelekció“ sem volt lényegében más. És bár gondolati szinten az eutanáziát egyfajta, Isten tudja milyen együttérzésből még azok az etikára fogékonyabb embertársaink is helyesnek tartanák (persze, csak ha ők maguk véletlenül sem esnek a célcsoportba), akik azért intelligenciában eljutottak oda, hogy az ilyen kérdésekben mindig a határvonal meghúzása jelenti a legnagyobb dilemmát.

Emberek

Ifjú titánként, a racionális korszakomban, mikor még klasszicista arányérzékeim messze túlszárnyalták az együttérzést, a részvétet, én is így gondolkodtam. Aztán megismertem olyan embereket – vagy csak odafigyeltem rájuk – akik korábbi megítélésem alapján nem sokat értek. Nem voltak zsenik, professzorok, de még csak jópolgári értelemben sem jeleskedtek, jópolgári mércével mérhető erényekben.

Odafigyeltem azokra, akikre korábban nem figyeltem és felfedeztem kevésbé mérhető értékeket. Felfedeztem az érzelmi „IQ“-t, azaz EQ-t, valamint azt a különös empátiát (beleérző készséget, érzelmi fogékonyságot) mellyel leginkább furcsa módon a kevésbé IQ-s emberek rendelkeznek. Megfigyeltem, hogy minél „butább“ egy ember, minél nehézkesebben kommunikál verbális szinten, annál jobb a metakommunikációs készsége. Mintha csak a verbalitás és racionalítás az ösztönösség és az EQ kárára fejlődne. Kétségtelen, hogy érzelmi ügyekben ezek az emberek az IQ-sabb embertársaikkal szemben előnyt élveznek.

Ember

Nos tagadhatatlan, hogy az emberiség fejlődésének mérföldköveit a különleges képességekkel megáldott emberek fektették le. De az is vitathatatlan, hogy a legjobb képességek ellenére, érzelmek nélkül az ember egy robot csupán. Érzelmekkel pedig ember – képességek hiányában is.

Félreértés ne essék, nem azt akarom bizonygatni, hogy a különlegesen intelligens embertársainknak nincsenek érzelmeik, csupán azt, hogy érzelmi életük koordinációját és metakommunikációs képességeiket a túlzott intellektusuk korlátozza és, hogy az ember globális megítélésénél az IQ nem feltétlen élvez prioritást az EQ-val szemben.

Az előzőekben taglaltakból pedig az is következik, hogy az IQ és EQ között valami összefüggés van. Mintha csak a kettő kiegészítené egymást. Úgy tűnik – és ez már önmagában megválaszolja az írás elején feltett kérdést – hogy az IQ és az EQ összege konstans érték. Minden más csupán szimpátia, antipátia, előítélet és – elfogultság. Ez az elfogultság felelős azért, hogy társadalmi tudatunk speciális nézőpontok alapján embereket felül és alul értékel.