Kicsiny bolt a Wellingtonon

Beleszagolok. Szétnyitom, és szívom, szívom, míg el nem szédülök. Míg elfáradnak a receptorok, oldódik a feszültség.

Scent reminiscent of bygone days. Elő lehetne venni a fémdobozt, húszéves, csatos Omniás, épp fölé-hajolni, felfrissülnek tőle a csillók, és kezdhetem újra, de nem, még csak kávé sem kell. Ha újrakezdem, becsukom a szemem, ahogy az illatos könyvben írják.

Hogy tökéletesen élvezd, Drága Olvasó, kérlek, csukd be a szemed, dörzsöld meg a belső borítót, és képzeld magad egy angol rózsakertbe egy csendes nyárközépi délután.

The Soul of the Rose – John William Waterhouse

Ez kicsit más, mint a Süskind, őrület mind a kettő. Megnyúzott fiatal lányok, azt még a Tiszán olvastam nem sokkal azután, hogy először megjelent. Elvarázsolt, elbűvölt, imádtam, éreztem, megvolt a szag, amit Jean-Baptiste-Grenouille magára kent, ha végül magára kente egyáltalán, arra már nem emlékszem. Balhé lett belőle később, mert a könyv szerintem az enyém volt, nagynéném szerint az övé, csak abban értettünk egyet, hogy napoztunk, forró volt a bőrünk, halszagú a Tisza, és egymás után olvastuk. Hogy melyikünk előbb, az se stimmelt, pedig jó lett volna kiindulásnak. Lángos és főtt kukorica keveredett az emlékeimben a parfümmel, mikor megláttam az új kiadást, és megvettem, mert az enyémet végül nekiadtam, az enyém volt, hiába mondott mást.

Ha szétbontasz valamit, mindig több lesz, elcsúszott egymáson pár régi fénykép, át kellett kötni, hogy egyben maradjon. Szalagot kerestem a kinyúlt gumi helyett, Penhaligon’s volt a legszebb, fekete-bordó düsessz. A könyvre tettek belőle masnit, Love, ez volt az első, amit kaptam tőle, addig azt se tudtam, mi az a Penhaligon’s. A könyvjelző a Coleridge-hoz volt betéve, I calm’d her fears, and she was calm, / And told her love with virgin pride, és ott is maradt huszonkét éve, most, hogy előszedtem, sem teszem át máshová. Szagolom, őrület ez is, valamivel szelídebb, itt nincsen gyilkolás, lányokból főzött desztillátum, csak az Elizabethan Rose a belső borítón.

Nem illant el, nem halványult, megdörzsölöm, ugyanaz, mint akkor. Ha fotókat nézel, régi képeket, semmi ehhez képest, megérzed, leteper, átlök oda, ahol történt az illat, London, ezerkilencszázkilencvenegy. Aztán jött a karácsony, a Christmas érkezett csomagban, szegfűszeg, fahéj, és Dickens-mesék. Ehhez forró puncsot képzelj, lobogó farönköt, minden vörös és zöld. A kardigán is olyan volt, mint a téli magyal, zöld, vörös pöttygombokkal, ezt hozta az angyal, meg a Bluebell testápoló tejet. Elég az üvegdugót kihúzni, végigsimít a dzsinn, végig, karod, hátad, lábfejed, még nem is tettél magadra semmit, de már érzed, hogy körbefon és elrepít. Onnantól harangviráglázban égtem.

Ezért várt The Language of Flowers, a harmadik kötet az asztalon, amikor tavasszal megérkeztem. Violára hangszerelték, szín, szag, viktoriánus boldogság, nekem harangvirág kellett. A boltot akartam látni végre, Penhaligon’s, Wellington 41., megvenni az összes Bluebell-t, azt gondoltam, nemcsak szappan, sampon, gyertya, hanem párna is van. Halványkék huzat, benne virágszirom zizeg. Minden virágnak jelentése van, az én virágomé az állandóság, jót választottam, pont jót a szerelemhez. Keats tartozott hozzá, egyik oldalon szöveg, másikon leírás, kicsike részlet a Stood Tip-Toe Upon a Little Hill-ból, valahol erre indul el a forrás, / csinos lánykáiról – konok, szomorkás / hangon –, harangvirágokról fecseg, / hogy tépdesik goromba kis kezek / az ágyból őket, és a nagy csokor / aztán az útra szórva haldokol. Haldoklásukat nem tekintettem jelnek.

Azt se, hogy a görögdinnyéből nem kaptam. Igaz, tavasz volt, görögdinnye nyár előtt akkoriban Londonban se volt mindennapi. Kedves mama mégis vett egyet, nem volt rá különösebb indoka. Mászkáltunk ketten a szenszburriban, így mondta a mama, és egyszer csak berakta a kosárba, pedig pár pennyn is fogni kellett, lejártuk érte a lábunkat. Ha nincs az ötvenhat, ezt mindig hozzátette, többet nem, ennyit viszont mindig. Otthon betolta az egésznek a közepét. Kiette módszeresen, és mire lementem, a héj fölötti halvány sáv maradt. Szar dinnye volt, mondta, nem olyan, mint az otthoni.

Valahol itt kezdődtek a gondok, én nem fogtam a mamára, ő igen. Átcsekkoltam egy hamarabbi gépre, megesküdtem, hogy nem a dinnye, de nem hitték el. Nem érdekeltek a dzsinnek, az illatos párna, meg akartam lépni. A repülőn az egyik csatornán UB40 ment, Impossible love, úgy éreztem, jól csináltam mindent. Aztán futottunk még pár kört a Csatorna fölött, mondta, hogy nyugi, ez benne van, változunk állandóan, és elkezdett Body Shop krémeket hozni, de ez más érzés, mint a Penhaligon’s. A viola volt az utolsó könyv, az üzletben nem jártam soha, csak a szalag maradt meg a varródobozomban.