Tajtékos(abb) napok

Tajtékos napok

Miközben tegnap átolvastam a múlt heti cikkemet, rádöbbentem, hogy magáról a filmről/regényről és a Vian által használt árnyalt szimbólumrendszerről viszonylag kevés szó „esett”. Így esett ami megesett. Így van ez. Így. A sok bába-karakter között elveszett a lényeg-gyermek, ezért ezen a pénteken (ma) újra nekifutok lekerekíteni az egyébként amúgy is elég gömbölyded regény bemutatását. A melle alatt kerek sebhellyel rendelkező, kerek arcú Chloé szerelme a kerek fejű Colin, akinek hálószobája elkerekedik, a rendőrnek körgallérja van, kerekek a gyógynok pilulái, valamint körlépcsők (templomban), kerek előcsarnokok (Frászpirin dokinál) és terek (ahol a szerelmesek először találkoznak) között játszódik az álomvilágból rémálomba rothadó történet. Óvatosan kell azonban nekilátnom, mert Vian esetében könnyű túl-, félre- és agyonmagyarázni a szürreális jelentéssíkokat. („Uraim, ne feledjék, egy szivar néha csak egy szivar” – mondta egyszer a tőle megszokott fanyarsággal Freud.)

Valószínűleg „világnézeti kérdés”, hogy a közismert Rómeó és Júliát, a megható Love Storyt, avagy Chloé és Colin szívszakasztó édeskeserű történetét tekinti-e valaki drámaiabb, hitelesebb szerelmi sztorinak. Annyi párhuzam azért adódik bizonyos Rómeó és Colin ifjak között, hogy történeteik indulásakor mindketten a beteljesületlen vágy által hajtva keresnek új célpontot szerelmük epicentrumához. (Rómeó Rosaline-t, Colin Isist nem kaphatja meg.) A különbség csupán annyi, hogy Colin kissé tudatosabban teszi ezt. („Szerelmes akarok lenni!”)

A regényt egyébként, a való élethez hasonlóan, számtalan beteljesületlen lánc-sóvárgás mozgatja tovább a végső véres tömegmészárlásig. Colin Isisre hajt, Isisnek viszont Nicolas tetszik, Nicolas Alisért bolondul, Alise Chicket isteníti (hajlandó 30 db. könyvesboltos, továbbá 1 db. Partré szívet (ezeket szó szerint is) és 1 db. saját ketyegőt is kitépni érte), míg Chick tulajdonképpen önző módon csak Partrét bálványozza. A határtalan és vak szenvedély vezet végül a legtöbb szereplő halálához. Colin nem tud Chloé nélkül élni, Alise nem tudja feldolgozni Chick „hűtlenségét”, Chick pedig teljesen elveszti az ellenőrzést saját élete körül Partré addikciója miatt.

A szerelem mellett már Vian regényének előszócskájában megjelenik a muzsika fontossága. … „Csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle.”… Ahogy múlt heti bejegyzésemben is írtam, Vian maga is jazz trombitás volt, nem csoda, ha rajongott ezért a fajta muzsikáért. A parodisztikus „Köpök a sírotokra” botrány-és-ezért-persze-olvasott-regény egy nyolcad néger, bosszúvágyó főhőse is nagyjából ezzel a két tevékenységgel üti el az időt.

Miközben ezeket a sorokat írom, (hangulatba hozó módon) magam is Edward Kennedy „Duke” Ellingtont hallgatok. Most éppen a kesergő Mood Indigo szól. Természetesen a filmben is felhangzó Chloé meghallgatásával kezdtem e post megírását. Emlékeztek mit kérdez Chloétól Colin amikor először találkoznak Isis (akarom mondani Dupont az eb) születésnapján? „Csókolom… Magát Duke Ellington hangszerelte?” Majd zavarában rögvest elszalad. Vicces jelenet! A dal alcíme egyébként „A mocsár dala”. Gondolom most mindenkinek beugrik Chloé kegyetlen és szívbe markoló temetési ceremóniája a mocsár-temetőben. (egyházi szartartás, mivel Colin addigra már nem tud megfizetni egy tisztességes és kegyelet teljes valódi szertartást. (Már amennyiben kegyelet teljesnek és valódinak gondolunk egy átlagos temetési ceremóniát…) Közhely, de (?) igaz: Minden kezdet a véget idézi és mindén vég egy újabb kezdet.

http://www.youtube.com/watch?v=zzjfvQk8mu4

A Louis Armstrong sugárút helyszínként megjelenítése is (Colin lakásába innen szűrődik be a fény) nyilvánvaló tisztelgés Satchmo, a legnagyobb dzsessztrombitás előtt. Vian bokája nem először csattan össze e regény során a jazz és blues halhatatlan ikonjai előtt.

A regény zseniális koktélzongorájának bonyolult működésébe adott részletes betekintés, vagy a sandacsacsa táncolásának szakavatott leírása szemléletesen mutatja be Boris Vian kettős énjét. Sokan figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az avantgárd francia művész, műszaki főiskolán szerzett diplomát és matematikusként először a (roppant izgalmasan hangzó) Francia Szabványügyi Hivatalban kezdett el dolgozni. Erről az időszakról és műintézményről a véleménye jól kiolvasható a Tajtékos napokból is. (pl. Munkások leláncolva, Chick az ötös típusú mérnökök egyike, mely bármikor kicserélhető. Darab, darab, mondja a magyar. Chaplin Modern Times (Modern idők, 1933) című remek filmje jutott eszembe a lelketlen gépeket etető emberek (és fordítva…) láttán.

A XLIV. fejezet munkafelvételén álláskereső (szék rossz) Colin megzavarodva a hivatali papírpor nyelő hadovától azt találja mondani: „Egy naplopó éppen attól naplopó, hogy nem végez semmiféle munkát. – Úgy? – ordította az aligazgató. – Szóval maga az igazgatói székre pályázik?” Óriási!

Ez a kettősség és kontraszt a bizarr regényen és persze a filmes adaptációján is végighúzódik. Az önfeláldozó és sokat tűrő Alise vérengző ámokfutóvá válik. Kedvese, Chic Partrét bálványozva folyamatosan moralizál, miközben a legerkölcstelenebb szereplője a történetnek. A kicsattanóan életvidám Colin tulajdonképpen a Chicknek adott 25.000 duplárral eszkalálja végzetessé barátja Partré függőségét, illetve a történet utolsó harmadában fegyvereket gyárt (saját test hőjével „kikeltve” azokat) és rosszhíreket ad át (az utolsót saját magának) foglalkozás szerűen.

A regény első harmadának végén, az esküvőn Chloé már köhécsel, ezzel már megjelenik az első felhőcske (ezúttal nem fahéj illatú) a derült, valószerűtlenül kék égbolton. A filmben később, csak a nászúton lélegzi be alvás közben Chloé a gyilkos lótuszvirágot (tüdőrák, tuberkulózis ?), mely végül az ő és közvetve több tucat ember vesztét okozza. A romlatlan Chloé körül átvitt és a szó szoros értelmében is elrothad, megfásul, megöregszik minden (virágok, lakásuk stb.) és mindenki (Colin, Nicolas, egérke).

A szokott paradoxon, hogy míg a paródiának íródott, botrányos (álszent világ ez) „Köpök a sírotokra” könyv óriási sikert futott be, addig a 4400 példányban megjelenő „Tajtékos napok” regényből két évtized alatt csak néhány ezret (!) adtak el, hogy aztán 1963-ban (4 évvel Vian korai halála után) Jean-Jacques Pauvert papíráron (ma már 800 euro persze egy eredeti) vegye meg a megmaradt példányokat. A továbbiakat már ismerjük. A posztumusz kiadások gyorsan sikerre vitték a könyvet és világszerte ismert, elismert és kult regénnyé vált.

Vajon megváltozott volna Vian élete, ha elnyeri e regénnyel a megcélzott Pléiade-díjat és a vele járó erkölcsi, illetve anyagi (100.000 frank) elismerést?