Az indie-rock reneszánsza

A brit zenész ötödik albumán szokás szerint kéz a kézben jár a 2000-es évek indie rock hangzása a ‘80-as évek hip-hop és punk elemeivel. A lemez szokatlan, mégis működőképes esszenciáját helyenként még néhány This Mortal Coil és Misfits sample használata is fokozza. Az így kialakuló izgalmas káoszhelyzet pedig gyakorlatilag egy ódaként szól Jamie T (Jamie Alexander Treays – a szerk.) 15 éves pályafutásához. Treays 2007-ben debütált Panic Prevention című lemezével, ráerősítve a The Libertines árnyalt punk balladák uralta mozgalmára. Az album nem sokkal Mercury-díjat kapott, utódja, a Kings and Queens pedig bebetonozta magát a brit zenei toplisták élmezőnyébe.

Ahogy teltek az évek, úgy vált Jamie T is egyre megfontoltabbá, hiszen 4-5 évbe is simán beletelt, hogy olyan új koncepcióval álljon elő, amivel önmaga is elégedett volt. Ez valóban az indie zene legnagyobb szépsége, hogy a művészt nem kényszeríti bele sem megalkuvásokba, sem határidőkbe. Treays-nek ettől a ponttól fogva rutinjává vált, hogy két album között teljesen elveszíti, majd újból megtalálja önmagát.

Éppen egy ilyen folyamat eredménye lett a The Theory of Whatever is.

A 90s Cars címre keresztelt albumnyitó egy szokatlan szerelmeslevél, amelyben Treays rap iránti vonzódását egy elég nyilvánvaló poszt-punk utalással házasította össze. A refrént a This Mortal Coil-féle Kangoroo-ból vette át. Kezdetekben az eredeti dalt akarta használni, amit a saját rap verzéjével egészít ki, mégis úgy alakult, hogy a refrént is neki kellett felénekelni, ami végül szép folytonosságot adott a dalnak. Ezt követi az album első kislemeze, a The Old Style Raiders, ami akkora instant siker volt, hogy a megjelenés után néhány héttel a Glastonbury fesztiválon már százezres tömeg fújta kívülről a szövegét. A fülbemászó, melodikus fordulatokkal teli dalban a zenész önmagának azon verzióját keresi, amely még képes a szeretetet és némi élet iránti szenvedélyt produkálni a kiégés határán is.

A kötelező felemelő gitárzenéről a Between The Rocks és a Million & One New Ways To Die gondoskodik, tovább éltetve ezzel a punk létjogosultságát egy erősen nosztalgikus, mégsem befáradt módon.

A British Hell szintén egy rap és punk rock keresztezéséből született szám, amely az utóbbi évek nem túl fényes politikai helyzetére is reflektál. A dal a Misfits London Dungeon-jából használ fel részleteket. Itt a produceri munkáért főként az ex-Maccabees tag, Hugo White felelt. Nem volt ez másként az Old Republican vagy a basszushangsúlyos Sabre Tooth esetében sem, ahol saját elmondása szerint Treays kizárólag a nyersanyag rögzítéséről gondoskodott, ezután teljes kreatív szabadságot adott a White-nak.

Ide sorolható még a baljós atmoszférájú, elektronikus hiphop alapokon nyugvó Keying Lamborghinis, aminek szövegét az ultragazdagok pénzmosási tevékenységei inspirálták. A The Terror Of Lambeth Love az album egyedüli trip-hop jelenségeként már kevésbé erősíti a koherens felhozatalt. Azoknak itt is lesz néhány új kedvenc, akik anno szerették az Emily’s Heart-ot, hiszen akusztikus balladákból sem kell hiányt szenvednünk. Ilyen például a St. George Wharf Tower vagy a Thank You, amely lassan épülő melódiával egy metaforikus éjszakai furikázás élményéről mesél.

Mindemellett ott van még a droghasználat mentális egészségre gyakorolt hatásával foglalkozó Talk Is Cheap, amely a zenész önmagával való kőkemény szembenézését idézi fel. Az album egyik legnagyobb attrakciója egyértelműen az epilógusként funkcionáló 50,000 Unmarked Bullets, amelyben Treays letisztult zongorakísérettel konstatálja, hogy szinte elkerülhetetlen az, hogy idővel mind a régi önmagunk árnyékává váljunk.