A zongoráról és a megváltásról

The Pianist - A zongorista

Olybá tűnik végleg leragadtam a zongorás témáknál. Utolsó bejegyzésem is arról szólt, a következőt is e témában írom és a mait is a zongorának szentelem. Hát igen, az egyik gondolat kergeti a másikat, ha az ember egy ösvényre téved, nehezen tud letérni róla.

Wladislaw Szpilman kitűnő életrajzi regényéből, a Zongoristából Roman Polanski készített filmet. A zsidó származású lengyel zongorista, Szpilman, egyike azoknak, akik túlélik a Holokausztot. Szpilmant családjával együtt gettóba zárják, s legtöbbjük odavész, de neki sikerül nem kevés szerencsével és örökös bújkálással a porig rombolt Varsóban a háború végéig életben maradnia.

A város lassan teljesen kiürül, nincs senki, aki segíthetne, élelmiszerhez hozzájutni szinte lehetetlen. Szpilman éhezik, fázik, örökös rettegésben él és roppant magányos, mert mindvégig teljesen egyedül van. A háború végnapjaiban már csak vonszolja magát, az éhségtől és betegségtől elcsigázva portyázik éjszakánként elhagyott házakban, valami ehető után kutatva. Egy ház spájzában, aminek történetesen éppen a padlásán rejtőzködik, meglepően nagy depóra talál. Kiderül, hogy a lakásban egy wehrmachtos tiszt van elszállásolva. Azonban az éhség nagy úr, Szpilman a veszély tudatában is visszatér a spájzba spájzolni, de ezennel nem ússza meg a portyát. Váratlanul szembetalálja magát az ELLENSÉGGEL, aki elől annyi hónapon át eredményesen bujkált, s most minden hiába. Rezignáltan veszi tudomásul, hogy itt a vég, meg fog halni, de már szinte nem is érdekli, mert belefáradt a folytonos bújkálásba, nélkülözésbe és szenvedésbe.

A német tiszt nem kevésbé lepődik meg. A lengyel-zsidó téma számára idejétmúlt – a várost már hónapokkal korábban megtisztították a zsidóktól – s most, egy ilyen különös élőlény láttán valahogy nem a szokásos forgatókönyv alapján reagál. Talán érzi, hogy a vesztésre álló háború minden „nemes“ nemzetszocialista ideált relativizál, talán csak az egy konkrét sors látványa lágyítja el a szívét szemben a tömegek sorsával, vagy ő maga is magányos és egy másik magányos ember felkelti érdeklődését.

Mindenesetre nem úgy tesz, ahogy arra Szpilman számít. A tiszt megszólítja és kérdéseket tesz fel. Fogalma sincs róla, ki ez a felismerhetetlenségig mocskos, büdös, rongyos csontváz, de azt sejti, hogy bújkáló zsidó. Aztán a tiszt tudni akarja Szpilman foglalkozását. A zongorista válaszon meglepődik, mert ez az, amit a rongyos koldusból legkevésbé nézne ki. Méregeti Szpilmant, vajon igazat mond-e, szeme agyongyötört kezeire téved, majd meglepő fordulat következik. – Akkor hát játsszon valamit, ha zongorista – mondja és a másik szobában álló zongorához kíséri.

Szpilman igencsak meglepődik ezen a fordulaton, mert erre számít legkevésbé. Félénken méregeti a zongorát és teljesen elbizonytalanodik. Talán már maga sem hiszi el, hogy ő valóban zongorista, az a világ, melynek a háború kitörésével vége szakadt, számára olyan távolinak és valószerűtlennek tűnik. Félénken ül hát le a zongorához, elcsigázott, merev ujjait szuggerálja. És játszani kezdi Chopin G-moll balladáját. A tér és az idő a szobában lassan új értelmet kap, most a háború van távol és béke költözik a jelenlévő két ember szívébe. Szpilman nem tudja, játszhat-e még valaha, játékában benne minden keserve, reménye, a múlt szerelmek emléke, az élet himnusza és a búcsú.

A jelenetet nézve a néző sejtheti, hogy a művelt németre Szpilman zenéje katartikus élményként hat. Tisztítótűz, melyben lelke helyrebillen, „hallása“ megjavul. Elbizonytalanodik önmagában, hogy homályos ideológiák mentén szabad-e minden emberi értéket tűzre dobni. Pálfordulatában a nemzetszocializmus szent ügyének oldaláról átáll a pogány emberiesség oldalára.

Nem lesznek barátok, nem ölelgetik egymást. De a tiszt – önmagát is veszélybe sodorva – megmenti Szpilman életét. Megengedi, hogy házának padlásán maradjon – sehol nagyobb biztonságban nem lehet – és élelmiszerrel is ellátja. A front már közel, Szpilmannak nem kell soká várakoznia a végső megmenekülésre. A tiszt utolsó nagy gesztusa – télikabátját átengedi Szpilmannak, mielőtt a visszavonuló németekkel végleg elhagyja a házat – majdhogynem végzetesnek bizonyul, mert a menekülő németek nyomában járó lengyel partizánok kis híján lelövik a wehrmachtos kabátban mutatkozó Szpilmant.

Nem a filmet kívánom ismertetni, bár kétségtelenül kitünő film, Polanski egyik legjobb alkotásának tekintik, ha jól emlékszem, három Oscar díjat is besöpört. A jelenet katarzisára szeretném felhívni a figyelmet, s mindarra, amit szuggerál. Arra, hogy a legnagyobb reménytelenségben is van remény és a gonosz emberben is ott pislákol valahol a jó, s ha hagyja azt érvényesülni, nem a világot, önmagát váltja meg vele.