Citizen4

Egy évtizede robbant a bomba!

Indításnak következzék itt egy kis ismétlés az Edward (Joseph) Snowden ügyben. EJS három ügynökségnek is dolgozott, de nem a kreatív iparban. Amerikai hárombetűsöket szolgált. Ezeket:

NSA, Nemzetbiztonsági Ügynökség
CIA, Központi Hírszerző Ügynökség
DIA, Védelmi Hírszerzési Ügynökség

Persze mindhárom tevékenységét ún. „vállalati fedésben” végezte. (Papíron a Booz Allen Hamilton cég munkatársa volt.) Még a barátnője sem tudott Edward „kettős életéről”. Egészen 2013. májusáig, amikor a fiatalember „kipakolt” korábbi munkaadói „lehallgatási üzelmeiről”. Erről szól a Citizenfour című film. Snowden olyan terhelő dokumentumokat adott át Glenn Greenwaldnak (The Guardian újságírója) és Laura Poitrasnak (újságíró/rendező), amelyekből nyilvánvalóvá vált, hogy 9/11 után az amerikai kormány nagyjából minden amerikai, nagyjából minden online kommunikációjához hozzáfér(t), továbbá speciális „adok-kapok dealekkel” külföldi polgárok mailjeit és egyéb online csatornáit is lehallgatta/lehallgatja.

Többek között Angela Merkel asszony mobilját is. Igen ANNAK a Merkelnek a telóját! Mondjuk a németek (BND) meg a komplett francia kormányt és Hillary Clintont hallgatták le.) Szóval az elmúlt évtizedben (többek között) a nemzetközi dzsihádista mozgalom rémképével legalizálva és/vagy legitimizálva, sikeresen kiépült az elnyomás új, minden eddiginél hatékonyabb és rémisztőbb eszköze az Amerikai Egyesült Államokban! Is.

Ne értetek félre, nem vagyok naiv. Meg kell védeni az államnak a terrorizmustól a polgárait? Naná! Nagy szerepe van a megelőzésnek ebben a harcban? Mégjóhogypersze! Indokolt ehhez titkos online/offline megfigyeléseket igénybe venniük a hárombetűsöknek? Hajráfiúk!

ámde

Ahogy sok más esetben is életveszélyes, ha nem állítunk be ellensúlyokat az ilyen jellegű rendszerekbe (!), úgy ebben az esetben is elengedhetetlen (lett volna), hogy az állam (regulátor intézményein keresztül) vasmarokkal szabályozza és ellenőrizze, hogy ki, kiről, mikor, milyen okból, milyen információt nyerhet ki az online tér pöcegödréből.

A filmből ellenben nagyjából az derül ki, hogy nem csak kevés volt az ellensúly az amerikai rendszerben, hanem kísérletet sem tettek a korlátok elhelyezésére!

Persze az elmúlt években a meghallgatásokon eskü alatt, következetesen vallotta minden eneszéjes arc, hogy nem (no, no, no, no) hallgattak le senkit (indokolatlanul). Obama elnök úr reakciója pedig minderre, a szokott politikusi (best practice) retorikai (álom)porhintés, át- és újrakeretezés volt. Ahogy (joggal) tartunk attól a rendszertől, ahol a törvényhozó (itthon Országgyűlés), végrehajtó (Kormány) és bírói hatalom egy kézben összpontosul, úgy roppant veszélyes az is, ha az ügynökségek „lehallgatósdi” kutakodása ellenőrzés nélkül marad az állam által.

Ezektől a fiúktól se/ne várjatok naivan önkontrollt.

Ki tehát akkor Ed Snowden?

(Be)súgó? Közellenség? Hős? Hazaáruló? WhistleBlower? Kiszivárogtató? Exhibicionista? Ismerősek a jelzők? Mintha már hallottuk volna ezeket a szélsőséges kifejezéseket egy bizonyos Julian Assange nevű (ebben a filmben is feltűnő), hasonlóan megosztó taggal kapcsolatban. Egy biztos, Snowdennel könnyebb azonosulni, mint a WikiLeaks alapítójával és kétségtelenül egy okos fiú beszél a filmvásznon. Ez szinte minden egyes képkockáról lejön. Nyugodt, pontos és bátor.

Mondjuk akkor nem annyira „cool”, amikor megszólal abban a bizonyos hongkongi hotelszobában a tűzjelző berendezés…

Snowdent valószínűleg az motiválta erre a vakmerő kiugrásra, hogy „nyomot akart hagyni”. (Hány huszon-harminc éves ne szeretne?) Ugyan többször elmondja, hogy nem ő a fontos, hanem „az ügy” és ez szimpatikussá is teszi a karakterét, de valószínűnek tartom, hogy a morális alapon túl a „valami-nagyot-tenni” érzés is mozgatta őt a (szerencsére) hamar eszkalálódó folyamatban. Az persze jó kérdés, hogy miért hagyta az újságírókra, hogy ők dönthessék el, hogy az általa kilopott brutál mennyiségű adat közül mit publikálnak. (Saját maguk és családjuk mellett veszélybe sodorva ezzel rengeteg ügynökségi ember életét is.) Az sem véletlen, hogy a The Guardian lap, a brit kormány nyomására végül megsemmisítette a Snowdentől kapott SD memóriakártyát. (Ahogy a filmben is látható.)

A közel kétórás dokumentumfilm egyébként Oscart is kapott. 

„Bibói” értelemben Kelet-Közép-Európaiként, „kákáe” értelemben Közép- és Kelet-Európaiként (félázsiaiként?) ugyan nem voltak illúzióim korábban sem az „intim állami kutakodással” kapcsolatban, de ismét rá kellett jönnöm, hogy a biztonság/kényelem relációhoz hasonló „végpont-pár” az online kommunikáció/privát szféra kettőse is. Az pedig kifejezetten ironikus, hogy Snowden végül éppen Moszkvában, egy olyan ország fővárosában rekedt, ahol nagy múltja (és jövője?) van az állampolgárok (nem is nagyon titkolt) megfigyelésének.

Botrányhősünk végül, 9 év orosz tartózkodás után, 2022.09.26-án megkapta az állampolgárságot is.

Laura Poitras trilógiájának másik két darabját a következő linkeken találjátok meg az IMDB-n: My Country, my country. (Irak, az amerikai megszállás alatt), The Oath (Guantanamói börtönről szóló film). A HVG könyvet pedig itt lelitek meg a Snowden ügyről, továbbá John Oliver (sztem feleslegesen vicceskedő) moszkvai interjúját itt találjátok.