A díjakat azok kapják, akiknek adják

Az idei Oscar-díj átadáson tarolt Michel Hazanavicius The Artist című filmje. Öt Oscarral ugyan holtversenyben végzett Martin Scorsese Hugojával, de a legjobb film, legjobb rendezés és – a filmben George Valentint játszó Jean Dujardin jóvoltából – a legjobb férfialakításért kijáró szobrocskát a The Artist söpörte be. Nem azért kapott öt Oscart, mert annyit érdemelt, hanem mert annyit adtak neki.

A díjakat azok kapják, akiknek adják

A nagy elvárásokra való tekintettel még az Oscar átadás előtt megnéztem a filmet. Én két kategóriában jelöltem volna Oscarra. A legjobb négylábúnak kijáró és a legszexisebb férfimosolyért járó díjakra – ne kötekedjetek, hogy ilyen nincs! A négylábúak kategóriájában ugyan a díjat nem biztos, hogy George Valentin kutyájának adom, mert Steven Spielberg szintén több kategóriában jelölt War horse filmjének főszereplője, a derék paripa szintén nagyot alakított. De sem a hős paripa, sem a film nem kapott semmit.

Ami viszont mindkét filmben lenyűgözött, a hollywoodi filmesek mesterségbeli tudása. Az amerikai filmek formai és technikai tökéletessége minduntalan feledteti velünk azt a tényt, hogy jószerivel konganak az ürességtől. Ha nem attól, hát a szentimentalizmustól csöpögnek, ha meg attól sem, akkor meg mesék felnőtteknek, vagy nagyra nőtt gyerekeknek. De a legveszélyesebb kategória, a magukat hiperrealistának álcázó, moralizáló alkotások, melyek egész generációkat fertőznek a plázákban hamis életideálokkal.

Az Artistnak tetszett a trailer-e. Csak a film nézése közben jöttem rá, hogy a trailer a valódi mestermű, mert a film teljes tartalma, minden értékével tökéletesen belefér. Ami azon túlmegy, már túl sok és dagályos. Első filmélmény az életemben, amikor egy film a filmelőzeteshez semmit nem tud hozzátenni.

Röviden a tartalom: Az ünnepelt némafilmsztár, a kackiás bajuszú George Valentin, aki már igen csak benne van a korban, a nagy semmiből hirtelen felbukkanó hangosfilmmel szembesül. Nem veszi komolyan, nem próbál „átálni“, így karrierje végveszélybe kerül. Hál Istennek egy régi imádója, a szépséges Bérénice Bejo által alakított Peppy Miller, akinek éppen a hangosfilm viszi fel a dolgát, távolból segíti.

Az ifjú hódoló Peppy, élete nagy eseményeként könyvelheti el, hogy az istenített sztártól autogramot kap és egy véletlen folytán az újságban közös képük jelenik meg.  Peppy pályája innen felfelé ível, Valentiné pedig lefelé. Peppy szerelme a lassan lerongyolódó, lezüllő sztár iránt sosem apad – óh mily megható és hihető! – és különböző trükkök bevetésével a háttérből gondoskodik Valentinról.

Az első találkozás

Majd miután a nyugdíjas, alkoholista sztár házát részegen magára gyújtja, magához veszi az égő házból kimentett Valentint, s otthonában ápolja. Kiderül azonban, hogy Valentinunknak semmi baja, s a gondos ápolás következtében ápolatlan, vaskos bajusza ismét kackiássá szelídül. Miután azonban véletlenül rájön, hogy nyomorúságos életét három éve hódolója jóvoltából tudja csak tengetni, büszkeségből ámokfutásba kezd.

Már majdhogynem dörren a maga ellen fordított revolver, de a dörrenést egy hatalmas csattanás előzi meg. Egy fának ütközve érkezik őrülten szerető hódolója és egymás karjába esnek. A film befejező jelenetében már együtt táncolnak egy hangosfilmben, amivel Valentin, Peppy állhatatos szerelmének köszönhetően, megbarátkozik.

Michel Hazanavicius merész vállalkozásra szánta el magát. A The Artist ugyanis nem csak a némafilmek hőskorában játszódik, maga is némafilm. Talán a rendezői koncepció szerint Hazanavicius a retrós alkotást a némafilmek szokásos kontextusába kívánta elhelyezni, ahol rendszerint bárgyú a történet, s a szereplők mimikájukkal a szerepeket túljátsszák és a pantomim eszköztárával, testbeszéddel pótolják a dialógusok hiányát. Kétségtelenül merész vállalkozás fekete-fehér némafilmmel aspirálni manapság sikerre, s meggyőződésem szerint ezt a formabontó bátorságot honorálták a sok Oscarral.

A filmet nézve képtelen voltam nem párhuzamot vonni a némafilmek legendája, Charly Chaplin és Hazanavicius filmje közt. Chaplin ugyanis szintén óriási dilemmaként éli meg a hangosfilm diadalát. Minden filmes eszköze, színészi játéka némafilm-konform és valóban, elsőre ő sem találja helyét a hangosfilmek világában. Még rosszabb, hogy a „beszélő“ filmek befutásával egy időben a nézők már az új sztárokat istenítik, mert a régiket elválaszthatatlanul a letűnt némafilmekkel azonosítják.

Charlie Chaplin

Chaplinnek azonban sikerül az, ami a The Artist Valentinjának nem. Már a hangosfilmek világsikere idején készíti el egyik legsikeresebb némafilm alkotását, a Nagyvárosi fényeket. Talán hitvallását fejezi ki evvel, talán csak búcsúzik sok diadalának színterétől, s az általa megformált csavargó, a leleményes kisember legendás alakjától. Zsenijével azonban neki sikerül az új műfajban is maradandót alkotni.

Az Artist hőse, Valentin, miután producere szerződést bont vele, saját számlájára próbálkozik egy némafilm forgatásával, személyes varázsában bízva. Azonban csúfosan megbukik. Nem tudom, hogy az Artist is erre a sorsra jut-e. Hazanavicius pechére a filmet ugyanis nem 1932-ben, hanem 2012-ben mutatták be. Mindkét filmet egyazon ifjú hölgy társaságában néztem meg. A lovasat végigsírta, a némafilmet végigásítozta. Közben én meg azon töprengtem, mi megbocsájthatatlanabb? Ha unalmas egy film, vagy ha szentimentális?