A férfi alapértékeinek változása

a férfi alapértékeinek változása

Miért nincsenek ma gentlemanok? – Kérdezte egykor volt kedves, huncut mosolyú professzorom, krétával a kezében, hátával a táblát támasztva, mert tudományos elmélyüléséből e kérdéssé formálódott gondolat zökkentette ki. – Hmm.. vajon miért is? –  törtük a fejünket mindahányan, de poénnak szánt kérdésére a választ nem tőlünk várta. – Mert kihaltak a lady-k – Válaszolta meg hát saját kérdését, s miután kiröhögtük magunkat, én hosszan elgondolkodtam a válaszon. Még ma, harmincöt év távlatából is ezt teszem.

Tehát kihaltak a gentlemanok a ladykkel együtt, úgy lassan száz éve kezdődő hosszú folyamat eredményeként. De nem a férfiak erőltették mindezen változásokat (nyilván, hiszen nem ők voltak joghátrányban), hanem a nők. Addig mesterkedtek, míg csak el nem érték, amit akartak, hogy aztán egyáltalán ne legyen örömük benne. A nemek évezredes viszonyát semmi sem befolyásolta annyira, mind a nők emancipációs küzdelme, mely végül eredményre vezetett. A nők lassan semmiben sem különböznek férfitársaiktól, az elvárásaikat leszámítva. Minden férfi doménban osztoznak immáron, az amerikai hadseregben katonaként is egyenrangúak férfi bajtársaikkal.

Miért nincsenek ma gentlemanok?

A nők emancipációja csak egy helyen hibázik. Ha a teljes egyenjogúság volt a cél, ha a nők is ugyan úgy hordják a nadrágot, ha a férfiakkal még a kiképzőtáborban is keresik a megmérettetést, miért tartanak mindmáig igényt egy megkülönböztetett bánásmódra? Miért természetes, hogy a férfi fizet, kinyitja az ajtót, udvarol, s előre engedi a nőket a mentőcsónakban? Udvariasságból? Hiszen mindez eredendően járt a hölgyeknek az emancipációt megelőző időkben. A gyengébb nem feltételezett egy erősebb nemet (mert különben mitől lett volna gyengébb?) és az erősebb nem erényeihez tartozott a hölgyekkel szemben tanúsított figyelmes, udvarias viselkedés. A nemek kinézetben, elhivatottságban és társadalmi szerepvállalásban erősen különböztek egymástól.

A férfi férfi volt, a nő pedig nő a legjobb értelemben. Persze hibát ebben a szisztémában is lehetett találni bőven, de működött és mentes volt a modern kori anomáliáktól. A nőnek – ha nem is számított polgárjogi értelemben teljesen emancipáltnak, nem rendelkezett választójoggal, vagy nem lehetett katona – alanyi jogon járt a megkülönböztetett bánásmód. Amennyiben egy férfi ez ellen vétett, megvetés tárgyává vált, a jó hírét kockáztatta, vagy mint gentleman megbukott társadalmi illemtanból. A férfiak és nők eltérő szerep vállalása következtében sokkal nagyobb volt az egymásra utaltság. Ezáltal a házasságok tartósabbnak bizonyultak. A társadalmi szelekció az elmondottak következtében a nőies nőket és férfias férfiakat támogatta.

Miért nincsenek ma gentlemanok?

Ezzel szemben manapság férfit és nőt extrém esetben meg sem lehet különböztetni egymástól. A társadalmi változások hatására beinduló kontraszelekció a férfiakat elnőiesíti, a nőket pedig férfiasítja. Furcsa, eddig ki nem kutatott része a tudománynak, hogy az evolúció, erős környezeti hatásokra reagálva, egy két generáción belül is képes látványos genetikai változásokat létrehozni. Ha abból indulnánk ki, mennyivel nagyobbak a mai fiatalok az ötven évvel ezelőtt születetteknél, akkor azt kéne feltételezni, hogy ezer év múlva az ember a tíz métert is meghaladja testmagasságban. A letűnt generációk brummogó szőrpamacs medvéit görögösen lágy adoniszok váltják fel, a villendorfi vénuszokat pedig kockás hasú kung-fu nindzsák.

A férfiak testedzési szokásaikkal mintha csak a másodlagos nemi jelleg csökkenését szeretnék ellensúlyozni, akár csak a nők a túlhangsúlyozott műmellekkel. A hölgyek ma mindhiába keresik az immáron csupán régi filmekből, regényekből ismerős urakat, az urak pedig álmodozhatnak hajdan volt lány, simulékony hölgyekről, akik mindenben alávetik magukat uruk akaratának. A mentális változások szembetűnőek. A férfiak szoftikká válnak, a nők dominákká. A kezdeményezés lassan a nőkre vár. Ez a trend, s ha kis hazánkban még nem is tűnik fel annyira, de mondjuk Angliában, vagy az USA-ban már látványosan tetten érhető.

Én, aki anno (sok-sok évvel ezelőtt) udvarlási szokásaimban még a félénk, szende szüzekre lettem szocializálva, s a menekülő zsákmány váltotta ki belőlem a vadászösztönöket, manapság néha azon kapom magam, hogy én menekülök, üldözőből üldözött lettem. Pedig nem öröm a vadászat, ha a nyuszi tartja rám a puskát. Hát jó! Beletörődöm, mint annyi másba, ami szintén nem tetszik, de a változó idők így hozzák magukkal, fütyülve az én véleményemre.

Egy emancipált világban a szoptatás élménye az apától sem tagadható meg.

Addig is mosolyogva játszom el a gondolattal, ahogy majd a női katonák élesben, ha közelharcra kerül sor, a komplikált technikai kütyüket eldobálva egymás haját tépik, mialatt az apák műmellekkel szoptatják csecsemőiket odahaza, azt bizonygatván, hogy ők is vannak olyan jó anyák, mint az asszonyok. Mosolyogjatok csak, de ez nem kitaláció. Tágra tárt szemekkel és szájjal figyeltem, ahogy német apák mellkasukra csatolt műanyag cicikkel szoptatták gyermekeiket, mert ugye egy emancipált világban a szoptatás élménye az apától sem tagadható meg. Hitler arcát szívesen elnéztem volna közben.

A férfias nők felfedezik a kevésbé férfias nőket, mint ahogy a férfiasabb férfiak a kevésbé férfias férfiakat. Teszik ezt sokszor azon egyszerű okból, mert unják, hogy a másik nem szükségszerű velejárójaként egy számukra érthetetlen nyelvet kell beszélniük. Így legalább mindenki a sajátját beszéli. Talán az evolúciónak is lesz annyi esze, hogy létrehoz nemsokára egy hímnős embert, aki korunk önellátó irányzatát követve végleg nem lesz senkire ráutalva.

S hogy mindennek mi köze a férfi alapértékeinek változásához? Tényleg, mi is?