A globalizáció ördöge

A globalizációt manapság sokan emlegetik, anélkül, hogy tudnák valójában miről is beszélnek. Így hát az egyre globalizálódóbb (egyléptékűbb) világunkban éppen a globalizáció szó jelentése nem globalizálódik – mindenki e sokat vitatott fogalom gerjesztette személyes érzelmekkel felvértezve indul verbális ütközetekbe. És miközben a globalizáció a világ egységesítési törekvését jelenti, maga a fogalom inkább megosztja az emberiséget.

A globalizáció ördöge

A vita hevében csak egy apróságról feledkezünk meg. Nem a globalizáció szó, ill. annak szószólói hozzák létre a jelenséget, hanem fordítva, a világban manapság ezt az akaratunktól függetlenül burjánzó jelenségeket jelölik evvel a csúnya kifejezéssel. Sokan úgy gondolják kétféle ember van, az egyik, aki akarja, a másik, aki ellenzi a globalizációt és, hogy az a fránya globalizáció a két tábor erőviszonyainak alakulásától függ. Pedig a globalizációt nem a vélemények teremtik, hanem a technológiák fejlődése.

De ezen a ponton a kérdés a filozófia dimenziójába emelkedik. Befolyásolhatók-e az egyén által a társadalmi, ökonómiai és egyéb, a világ fejlődését meghatározó jelenségek, vagy nem. Függ-e a társadalom evolúciója az egyén akaratától, szándékától? Marx azt állította – Marx és nem egy liberális polgári társadalomtudós -, hogy a technológiák fejlődése ill. mindenkori szintje determinálja az adott társadalmi és ökonómiai struktúrákat.

Ennek értelmében egy szélmalom manufaktúrát és késői feudalizmust, a gőzgép gyáripart és kapitalizmust feltételez. Folytatva az okfejtést, a chip jóléti államot, piacgazdaságot és globalizációt. A technológiák mai fejlettségi szintjét képtelenség lenne helyi, lokális kis piacokon elérni és fenntartani. A globalizációnak pontosan annyi előnye van, mint hátránya, csak választási lehetőségünk nincs, mert a világ útja a technológiák fejlődésével ki van jelölve. Ha csak le nem mondunk a technikai fejlődésről.

Nem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy mi, akik egyfelől nem vagyunk képesek a világ sorsát befolyásolni, pont mi befolyásoljuk leginkább költekezési szokásaink által. Furcsa kettősség ez, hiszen tudjuk, hogy így van, de valahogy mégis képtelenek vagyunk kivonni magunkat a folyamatokból. Tudjuk, hogy az olcsó keleti szőnyegek, vagy mondjuk a H&M termékeinek vásárlásával a gyerekmunkát támogatjuk. Vagy az olcsó élelmiszerekkel az ökológiailag káros termékekre szavazunk. Persze sokan nem így tesznek, hasonló meggondolásból nem Suzukival, hanem Mercedes-szel járnak.

A globalizáció ellenzőinek pedig illene a farmerről, kóláról, komputerről, internetről, mobiltelefonról, facebookról és még számtalan dologról példamutató módon lemondani, mert ezek a termékek pont a globalizációt szimbolizálják és feltételezik. Kíváncsi lennék, ezt a harcos tüntetők hogy látják. Szerintem ők az ősi, „luciferi“ ellenállást képviselik minden áron és minden szinten. A harcot a harcért vívják, mert a küzdelem magasztos elveiben hisznek. De, kétségtelen, hogy létezik egy olyan „zöld“ kisebbség is, mely valóban hisz a fejlődést korlátozó tradicionális értékekben. Ez a kisebbség nem csak demonstrálni, őszintén lemondani is hajlandó lenne.

Ha erre egységesen képesek lennénk, máris az ötvenes, hatvanas évek viszonyait élvezhetnénk újra, s a sok elveszett munkahely által szabaddá vált munkáskéz háztáji gazdaságokban termelhetné meg a napi betevőt, mert a globális élelmiszer kereskedelem is természetesen összeomlana. Tény és való, félelmetesek korunk fejlődési tempójának kiszámíthatatlan következményei és üdvösebb lenne egy kontrollálható iramot tartani, de megállni, vagy visszafejlődni nem lehet, mert erre sosem adódna széles társadalmi konszenzus.

A globalizáció ördöge

Egyedi esetek persze előfordulnak a történelem során, de kizárólag vallási alapon. A pennsylvaniai ámis közösség életmódja jó példával szolgál arra, hogyan vonhatja ki magát az ember a fejlődés „káros“ következményei alól. A tizenhetedik században rekedt, eredetileg anabaptista (kétszer keresztelkedő) vallási közösség elutasítja a technológiai fejlődés minden azóta létrejött vívmányát.

Nyitott marad azonban a kérdés, ha egy beteg ámis gyerek életét csak antibiotikum mentené meg, vagy a közösség égő templomához gépesített tűzoltás szükségeltetne, vajon mennyire ragaszkodnának elveikhez a közösség tagjai. Figyelemre méltó módon a fiatalok elvándorlási kvótája alacsony, talán mert a turisztikai látványosságnak számító közösség mégiscsak – ha közvetett módon is – egész jól profitál a huszonegyedik századból.

Egyébiránt a globalizáció nem új-keletű jelenség. Számos megjelenési formája figyelhető meg a történelem során, ősidőktől napjainkig. A hellenizmus például egy kulturális globalizációt (egységesítési törekvést) jelentett Nagy Sándor hódításai nyomában, mely az akkori világot teljességgel „megfertőzte“ – a rómaiakat is beszámítva. Épp így a kereszténység hittérítő tevékenysége, mely vallási értelemben egész Európa arculatát és később a világ számos országát, kontinensét eggyé formálta.

A középkorból jó példa a Hanza-szövetség, egy gazdasági globalizáció, mely a kereskedelmi feltételeket egységesítette. Vagy a latin nyelv, mellyel a katolikus egyház a keresztény liturgiát nemzeteket, nyelveket átívelő módon egységesítette. A földrajzi felfedezések és a gyarmatosítások korában az európai kultúrát exportálták, ill. kényszerítették rá a többi kontinens népeire, országaira. Amerika felívelésével az „american way of life“ térnyerését figyelhetjük meg az egész világban.

A globalizáció ördöge

Sorolhatnánk még számtalan példát és példálózhatnánk a tanulságokkal is. A jelenségek mögött minden esetben többségi érdekazonosság húzódik meg. Az érdekazonosság pedig ma az, hogy korunk lélegzetelállító technikai vívmányairól nem akarunk lemondani. Egyfelől. Másfelől meg arról panaszkodunk, hogy ennek túl nagy ára van. De azért lepaktálunk az Ördöggel, mint ahogy tettük ezt annyiszor a történelem során.

Az Első Világháborúba szentelt vízzel megszórt fegyverekkel küldtük fiainkat és „soha többé“-ért fohászkodtunk, amikor a háborúból nem, vagy csonkolt tagokkal tértek vissza. De a következő érdekazonosság már revideálta fohászainkat. Hiába, az ember már csak ilyen! Kapzsisága felülírja józan eszét. Pedig – ahogy az ókori bölcselet mondja – az ember nem attól gazdag, amije van, hanem sokkal inkább attól, amiről méltósággal lemondani képes.

De mi nem akarunk semmiről lemondani. Vagy csak nehéz szívvel és semmiképpen sem önként, abban a nem is oly valószerűtlen esetben, ha a világ – eszeveszett fejlődése következtében végveszélybe jutva – az emberiséget egy egészen más konszenzusra kényszerítené.