A Karib-tengeri kalózok vadnyugaton

Kalóz, vagy indián, mindig Depp.

A Magányos lovas szörnyű kritikáinak olvasása egyre inkább ellen párti álláspontot generál bennem. Azért olvastam bele a kritikákba, mert a filmmel kapcsolatos fenntartásaimat vártam az okos-tollúak érvelésétől megcáfolva látni, de most valahogy a kritikusok összebeszéltek, s szemben várakozásaimmal, még a műfaji adottságok figyelembevételével is gyalázatosan rossz kritikákat írtak a régóta beharangozott filmről.

Fiammal néztem meg Gore Verbinski A Karib-tenger kalózai trilógia rendezőjének legújabb alkotását és bevallom férfiasan, nem csak az ő kedvéért. Gyerekkorom lelkesedését a kalandfilmek iránt meglett koromra is átmentettem, ma is lelkesednék, ha tudnék, de nem tudok, mert nincsenek kalandfilmek. Ezért is örültem kerek tíz évvel ezelőtt, amikor bemutatták a trilógia első részét, az Indiana Jones óta első igazán szórakoztató ilyen jellegű alkotást.

Nincsenek mondom kalandfilmek, mert amiket annak hívnak, azok nem azok. Persze van minden a piacon, akció, horror, sci-fi, krimi, fantasy filmek, történelmi alkotások, de valahogy gyerekkorom klasszikus kalandfilmjei eltűntek. A magányos lovas azonban többé-kevésbé megfelel a kritériumoknak. Fantasztikus látványba ültetett mesés kaland gyereknek, felnőttnek egyaránt. Szívesebben is venném, ha gyermekeim ilyeneket néznének, mert a szép mesék világához ezek a filmek sokkal közelebb állnak.

A Magányos lovas kétségtelenül a karibi klisékre épül.

A Magányos lovas kétségtelenül a karibi klisékre épül, s ebben nagy segítség Johnny Depp a félhülye indián szerepében, aki a legújabb Verbinski filmben komancs gúnyába bújva jeleskedik az általa teremtett excentrikus figura megformálásával. Kalóz, vagy indián, mindig Depp. A komikus Tonto komoly-komolytalan figurája éppúgy fűszerezi a vadnyugati filmet, mint Jack Sparrow kapitány a karibi kalandokat. Az trilógia elkoptatott helyszínéről ugrunk pár ezer kilométert meg hellyel-közel két évszázadot, s máris a vadnyugat fénykorában találjuk magunkat a nagy vasútépítés korszakában.

Mese, vagy tanmese-e jelen alkotás, azon lehet vitatkozni. Ha más filmekkel hasonlítom össze, én azért a tanmesék kategóriájába sorolnám. Természetesen, mint minden tanmese, a jó és rossz antagonizmusára épül, s az erőszakkal is mértékkel bánik. Ha már brutális, akkor azok a rosszak, de még itt sem öncélú, megmutogatós. A jók meg szinte bárgyún jók, a leszámolásról is lemondanak – a rosszakat a sors keze sújtja.

Mesés tájak, vadnyugati romantika, látvány dögivel.

Talán a film is tanmese jellegét igyekszik megcélozni már-már a szürrealizmust súroló nyitó és zárójelenetében. Egy kisfiú múzeumi látogatása során megelevenedik a kiállított „büszke vad“, az öreg indián figura – persze nem tudjuk, hogy a gyermeki fantázia „túlműködéséről“ van-e szó – s ő meséli el a fiúnak az egész történetet.

A zárójelenetben is ide tér a történet vissza, s elegánsan nyitva hagy néhány kérdést, ahogy az a realitások világában is sokszor nyitva marad.

A kezdő és a záró jelenet közben persze van minden. Mesés tájak, vadnyugati romantika, látvány dögivel. Hogy mennyire jó a film, arról lehet vitatkozni, de én a sok klisé mellett is lépten-nyomon eredeti ötletekkel találkoztam, sokat nevettem, s számomra a két és fél órásra sikerült film – a kritikusok állításával szemben – egyáltalán nem volt unalmas.

Persze én, aki Karl May könyveken nőttem fel, hogyne lelkesednék, így elfogultságom okán véleményem nem igazán releváns. Főleg miután a sok rossz kritika hallatán az advocatus diaboli, az ördög ügyvédje beszél belőlem. Hogy mégis mennyire felel meg ez a naiv gyermeki lélekre szabott film az elvárásoknak, arról a fiatalokat kell megkérdezni, mikor a moziban a vetítés után felállnak. De lehetőleg ne a lányokat, mert nincs benne sok esküvő, s egyáltalán semmi, ami a csajokat is érdekelné.

csak elvétve készül manapság kalandfilm

S miközben ezt írom, már tudom is a választ, miért csak elvétve készül manapság kalandfilm. A plázák világában manapság a sokkal megbízhatóbb női közönségre szabják a Szex és New York jellegű – nem kevésbé naiv – filmeket, a fiúk pedig a bárgyúsággal fűszerezett ártatlan kalandfilmekkel szemben a sokkal agresszívabb akciómozinak adnak elsőbbséget. Talán evvel magyarázható, hogy a film nem a nagy beharangozásnak és sztárkínálatnak megfelelően teljesít a mozikban. A bukásszagú dög fölött pedig ott köröznek a saskeselyű kritikusok.