A kis-nagy ember

Hogy miért is? Mert a hőskortól egészen 1967-ig, ötvenöt éven át a filmszakma egyik meghatározó alakja, újítója, polihisztora. A kollektív emlékezet leginkább a némafilm korszakban általa megtestesített, egy gentleman modorával és méltóságával megáldott csavargót őrzi, s Chaplint ezzel az ikonikus figurával azonosítják. Jóllehet a legendás csavargó hozza meg számára a világsikert, de Chaplin jóval több egy komikus, néha szánalmas, néha meg talpraesett, de mindig vicces figurát megszemélyesítő színésznél.

Kevesen tudják, hogy filmjeit maga is rendezte, vágta, de a forgatókönyvet, a zenét is ő maga írta egy személyben.

Az angol Chaplinnek humora segít a kor szentimentális, nyálas ízlésén felülemelkedni és a filmművészet hajnalán oly elterjedt giccsel nem azonosulni a közönségsiker érdekében. Általa új elem kerül a filmművészetbe, a tragikomédia. Chaplin él is konzekvensen a tragikomédia adta lehetőségekkel, s legnagyobb alkotásainak ez lesz a márkajele. A hangosfilm megjelenésével úgy tűnik a némafilmnek végleg befellegzett, de Chaplin bebizonyítja, hogy az általa teremtett figura igazán csak mimikával hiteles, s már mélyen a hangosfilm korban még két egész estét betöltő némafilmet forgat, a Nagyvárosi fényeket, és a Modern időket. Mindkettő bombasiker. A Modern idők zárójelenetében a kis vagabund még egyszer visszanéz a szerető közönségére, majd hátat fordít és jellegzetes járásával elindul új utak felé. Ahogy távolodik s alakját lassan elnyeli a perspektíva, Chaplin halhatatlan figurája, a sétabotos, kalapos, kacsázó járású csavargó, az örök kisember szimbolikusan végleg kivonul a film világából.

A vagabund azonban Chaplin maga, karikaturisztikusan bár, de önmagát játssza ezekben a szerepekben.

A vagabund megy, ő marad, elfogadja az új idők új kihívását és a hangosfilm műfajban is maradandót alkot. Ahogy azt már tőle némafilmjeiben megszokta a közönség, művészetében mindvégig elkötelezett társadalomkritikus, s miközben a vad kapitalizmust szapulja, a kis ember és az elesettek iránt részvétet mutat. „Baloldalisága“ és a béke iránti elkötelezettsége a hidegháborús időkben nem megy le a hatalom torkán. Előbb csak politikai zaklatásnak van kitéve, utóbb, egy londoni bemutatót követően, egyenesen megtagadják tőle a beutazási engedélyt.

Charlie Chaplin és harmadik felesége Paulette Goddard

Svájcban telepszik le családjával, még egy-két filmet forgat, s bár haláláig dolgozik, lassan csend lesz körülötte. Megírja Életem címmel életrajzi regényét, egyike a legjobb autobiográfiáknak, amit valaha olvastam. Számomra Chaplin végső bizonysággal szolgál afelől, hogy a műalkotás igazán csak akkor hiteles, ha az alkotó is az. Könyve olyan, mint élete. Színes, elmés és szórakoztató. A sziporkázó intellektusú, mindvégig autodidakta ember, fergeteges lendületével, életszeretetével, humorával emberként is jelesre vizsgázik. Öreg korában még egyszer feltámasztja a csavargó figuráját a Rivaldafényben, hogy megfogalmazhassa művészi ars poetica-ját. Az öreg bohóc belepusztul a tőle elpártolt, de váratlanul visszatért sikerbe, és még agóniájában is azzal van elfoglalva, hogy nevettesse közönségét. A film zenéje, amit természetesen maga ír, önálló életre kel.