A lemondásról

Ez a két dolog béklyózza meg leginkább, ezekért fizeti a legmagasabb árat. Az igazáért a boldogságával fizet, (mint ahogy azt egy korábbi bejegyzésemben már részletesen kifejtettem) a birtoklásért pedig a szabadságával. Nos nem muszáj se boldognak lenne, se szabadnak, de akkor ne is adjunk hangot ez iránti vágyainknak, fogadjuk el, hogy saját magunk állunk a boldogságunk és a szabadságunk útjában! Jó-jó, de, ha a birtoklási vágyunkról lemondunk, mi motiváljon bennünket, miről szól a harc, karrier, a személyes szebbre, többre vágyás, mitől leszünk mi jobbak és szebbek, szexibbek másoknál?

Társadalmunk leginkább a költekezési szokások mentén rétegződik.

Az a jobb, az a menőbb, az az irigylésre méltóbb, aki többet megengedhet magának. Ráadásul a fogyasztás a jólét záloga. csökken a fogyasztás, jön a recesszió, jön a recesszió, nő a szegénység. Az egész piacgazdaság egy kényszerpálya, egy csapda. Ennek megfelelőek a reklámszövegek, amik azt sugallják, szép, okos és jó csak akkor lehetsz, ha betartod a játékszabályokat.

Ezzel a szemben egy ókori bölcselet így vélekedik:

Az ember nem attól igazán gazdag, amije van, sokkal inkább attól, amiről méltósággal lemondani képes.

Első hallásra cinikusnak tűnik: ez a szegények vigasza. Csak a vájtfülűek hallják ki a lényeget, ami a „méltósággal” szóban rejlik. Mert a méltóságnál nagyobb érték emberi dimenzióban nem létezik. Az ember csupaszon jön a világra és jószerével úgy is távozik – vagyonát nem, csupán méltóságát tarthatja meg, mert az még a halál után is elidegeníthetetlen. A vagyonnal más a helyzet. Hiába veszünk meg bármit, illúzió abban a hitben áltatni magunkat, hogy az a miénk. Bármi legyen is az, csak átutazóban van nálunk és bármikor elveszíthetjük.

Semmi sem csalfább a birtoklásnál.

Az a tied, ami mindig is az volt. A fejed, lábad, orrod, ítélő-, vagy döntőképességed. De nem a párod, vagy a gyermeked. Ők nem azért vannak melletted, mert a tieid. Csupán szeretetből, vagy ráutaltságból. Ha ezek az összetartó erők megszűnnek, akkor már egyik sem tied. Vagyontárgyaknál még rosszabb a helyzet. Azok téged birtokolnak. Minél több van belőlük, annál jobban gúzsba kötik az életed, annál inkább rabul ejtenek és kényszerpályára helyeznek.

És hogy miért nem veszik ezt észre sokan? Mert ők valójában sosem vágytak a szabadságra, a szabadság számukra félelmetes, kiszámíthatatlan és nyugtalanító. Ezzel szemben a „rabság” egy kényelmes és biztonságos állapot. Nos, függetlenül attól, hogy viszonyulunk a birtokláshoz, mit tartunk fontosnak, a pénz akkor is fontos, mert az ember a méltóságát valahol a pénztárcájában őrzi. Elég arra gondolni, hogy érezzük magunkat, amikor kölcsön kell kérnünk, vagy a pénzhiány hoz bennünket megalázó helyzetbe.

Szemben a megvásárolt értékekkel, amik bekerülnek a hátizsákba és hátunkat nyomják, a pénz a könnyedséget és a lehetőségek terét biztosítja. Persze csak amíg el nem költjük. A pénz maga lenne a szabadság, ha nem olyan agyafúrt módon találták volna ki. Értékét ugyanis csak akkor őrzi meg, ha jól van befektetve, és ez további gond és nyugtalanság forrása. A jólét nő, varázslatos szépségű, izgalmas, szórakoztató, kényelmünket szolgáló, szexi tárgyak, járművek, ingatlanok vesznek bennünket körül és én a lemondásról papolok? Hogy jön ez össze?

Úgy, hogy a valós szükségleteink és mindaz, amivel körülvesszük magunkat, köszönő viszonyban sincsenek egymással.

Szükségleteink határait átlépni azonban többnyire káros, azt a testi-lelki egészségünkkel fizetjük meg. Nem ehetünk büntetlenül többet, mint amennyire szükségünk van, legfeljebb minőségibbet, vagy drágábbat. Nem fordíthatjuk figyelmünket folyton csak fölösleges költekezésre, mert az belső értékeink rovására megy. A lemondásban spirituális értékek rejlenek, minden amiről lemondunk, belső világunkat gazdagítja, hiszen már a puszta felismerés, mi az, amire tényleg szükségem van, egyfajta bölcsességet feltételez.

Ebből is látszik, hogy a lemondás nem épp a fiatalok sportja.

Vannak lelkiismereti, világnézeti, vallási gazdasági vagy akár életstílusbeli sajátosságok, amik irányadóak a lemondásban. Van aki azért mond le a húsfogyasztásról, mert együtt érez az állatokkal. De ennek lehetnek vallási okai is. Sokan azért nem vesznek saját autót, mert a car sharing számukra kényelmesebb, vagy kifizetődőbb. Hasonló meggondolásból nem vásárolnak ingatlant – inkább bérelnek – mert így érzik magukat rugalmasabbnak, szabadabbnak. Sokan a profán földi örömökről mondanak le, hogy életüket mások megsegítésének szenteljék. Az egyház pedig a cölibátussal, a testi örömökről való lemondással, a lelki élet kiteljesülését szorgalmazza.

Számtalan példát lehetne még sorolni, de hogy ki miről mond le, azt mindenkinek szíve joga eldönteni. Természetesen azt is, hogy miről nem. Nem árt azonban tudni – a kezdő gondolathoz visszatérve -, hogy a lemondás számos esetben a személyes kiteljesedés és szabadság záloga.